Kezemben lévő kulcs már semmit sem ér....

Próbálom megérteni, hogy mit miért tesz, mi hozza ki belöle mindezt és mi az amitől ijen lesz?
Kutatok a múltban és a jelenben, hogy megtaláljam a kérdésemre a választ és megérthessem végre őt és világossá váljon, hogy ő még számomra biztos támasz..? Szeretnék világosan látni már és szembe nézni azzal ami rám vár....és nem csak a hazugság világában ringatózni és azt képzelni, ez egy álomvilág, mely talán szebb lehet a végén...miközbe magam is tudom,hogy a felhők mindig ott lesznek fölöttem és nem hagyják tisztán az eget, nem hagynak élni. Lakatokkal és zárakkal védi magát...és mikor már a kulcsokat oda adja,hogy beléphessek az ajtón,hirtelen zárat cserél és a kezemben lévő kulcs már semmit sem ér. Az ajtó ismét zárva marad és én megint kint rekedek. Bármivel próbálok áttörni szíve ajtaján mindig csak a küszöbig jutok és ott is ragadok.
Ott állok némán és próbálok átlátni az ajtón, de nem megy,nem látok mást mint véres könnycseppeket a falon, amelyben már lábam ázik,kezem remeg,s szívem fázik.
A remény is már a vérben úszik,elúszik lassan de biztosan s én csak annyit tehetek,hogy beletörödöm halkan.
Az ajtó volt számomra a fal melyben bíztam,hogy áttörhetem anélkül,hogy összedölne...de nem így lett...a fal összeomlott fölöttem és a romok alatt rekedtem. Újra építeném én a falat, sőt várat csinálnák belöle,de nem lehet....falak után újabb falak melyeket egy újabb árok vesz körül, melyen már nem tudok átjutni....
Ha hidat építenék talán az lenne a megoldás?.....Kezdjem el?....vagy inkább felejtsem el?