Időkereket MOST!

Elviselem az esöt
A sötét felhöt
A magányos nappalokat
A szétfoszlott árnyakat.

Elviselem a könnyeket
Mik áztatják szivemet
A láncokat melyek menekülni nem hagynak.
A sebeket, a véres hegeket melyek fájdalmasak.

Mégis van oly dolog ami belülröl szétszakit
Éjjelenként egyre jobban elvesziteni valamit
Legkínzóbbak az éjjel percei lettek
Ahogy rég, most megint egyedül megyek.

Hagytam, hogy elsétálj
Kiabáltam volna, hogy;állj
De némává vált a sikolyom
Már magam sem hallom.

Kimondatlan szavak mik belül meg maradnak
Az éj leple alatt már semmit sem súgnak
Véres sikoly,néma csend, mégse hallatszik
Minden megváltozni látszik.

Időkereket MOST!