Soha többé, Viszlát...

Mint legördülő esöcseppek az ablakon
Úgy szünnek meg az érzéseim e napon
Bizonytalanság fedi el a szavakat
Rettegés, mely görcsös remegésbe rántja a karokat.

Szavak,hitetlenkedő kijelentések
Értelmetlen, újra és újra elmondanom amitől félek
Hogy higyj bennem ezentúl nem várom
A szívem ajtaját, e nap végével bezárom.

Esőcseppek melyek vérrel egyesülnek az ablakon
Vihar tombol és dúlja szét a valót e napon
Elmossa, a feledés ölébe taszítja a szavakat
Hogy lelke, e naptól ne tudja újra ölelésre tárni a karokat.

Kínzó, de már biztos kijelentések
Soha többé nem tárom eléd azt , amitől félek
Megsemmisülés,pusztulás, mától ezt várom
Ami volt s van,azt még magamba zárom.

Kínos viharom, most bucsút intek
Viszlát érzelem,viszlát értelem
Viszlát vérem,viszlát haldokló reményem
Édes pusztulás, e nap végén téged köszöntelek.

A végzet ölében

Számolgatom,találgatom
Vajon hány hetem vagy napom
Van hátra még
Te, fekete ég
Érezd egy percre,szívem keservét.

Egy bizonyos részem, minden nap magához kívánja a halált
De ezernyi álmom van, ami még valóra nem vált
Mihelyst egyre közelebb érzem a magányt
Nem érzek mást, mint borzadályt
Rettegéssel és kétségekkel elfedett homályt.

Síromat látom magam elött
Most van az a perc, amikor a döntés ideje eljött?
Meghaljak és megfutamodásra adjam a fejem?
Vagy kínokkal teli órákkal osszam meg a lelkem?
Csak egy szót hallok szüntelenül; kegyelem.

Különös képek jelennek meg
A lábam alatt a föld is megremeg
Hideg és zord vihar dúl a tengeren
Gondolatok hada suhan el a dermedt szelen
Testem most elszáll vele, s a végzet ölében megpihen.

Feketeség.

Álmodni akartam egy más világról
Mégha tudom,hogy nem valóságos, mégis valami újról szól
Pillanatok alatt álomvilágba zuhantam
S egy fekete világot láttam.
Minden fekete volt
Fekete ég, fekete Hold
Fekete fák, fekete és zord
Fekete kín, fekete boldogság
Fekete völgy és fekete síkság
Ezernyi test hevert mozdulatlanul
Rég holt mind, de fekete ereikböl még most is fekete vér csordul
Az idö, mely rajtuk hagyta pecsétjét, rothadó tetemek sokasága
Fekete álarcok, fekete végtagok, mindnek fekete a csontváza
Fekete gyász, fekete elme
Feketébe öltöztetve, fekete mindanyiuk szeme
Fekete vérük egy patakba ömöl
A feketeség áttörhetetlen és tömör
E patak veszi körbe eme világot
S feketére festi a valóságot
Kivül és belül, velejéig csak feketeség
Fekete szívben, fekete reménység
De nem e világ festi feketére, azt amit a szem lát
A befekedett lélek az, mely rávetiti a létre, fekete sugarát.

Az út.

Mielött utra indulnál, egy pillanatra még megállsz
Töprengés után döntés,s szivedben egy térképet találsz
Megrajzolt utak sora, ezernyi választás
Valahol mégis ott rejtözik a végállomás.
Ha balra indulsz, véres szavakkal tárul eléd a lét
Vérvörös mocsárba esve, elveszted az időd felét.
Ha jobbra indulsz,sejtelmes fák ölelnek át
De ármány fonja körbe az összes ágát.
Ha hátrálsz, régmúlt képek boritják el a szemed
Törött képkeretet alkot a tested.
Ha föld alá indulsz, ugyanolyan szellem leszel
Ki küzdés helyett, gyáván távozott el.
Kevés az idö, fogy a lét
A hajnal is egyszer lecsukja szemét.
Lénye megtörik a nappal beköszöntével.
S nem kiván megragadni semmit a kezével.
Ha előre indulsz, az ismeretlennel találkozol
Ezt tulélheted, ha a múlt probatételeiből táplálkozol.
A sorsod csak benned rejlik
Ha elindulsz,egyszer minden elédtárulkozik.
A végállomást megtalálhatod.
Az álmaidat akkor talán a kezedben tarthatod.
Már nincs idő,hogy egyhelyben állj
Ha arra indulsz....van esélyed,hogy rátalálj.

A megsemmisülés útja.

Lassú szorongó léptek
Borzongó kétségek
Magára hagyott testek
Oly sokan menekülnek.

A lelkek egyre gyűlnek
S a gondolatokba merülnek
Könnyeik patakokba egyesülnek
Sebek, melyek újra feltépődnek.

Álom karjaiba repülnek
Emléleket sorban ölnek
Percek múlásával kihülnek
S mindanyian végleg megsemmisülnek.

Rejtély.

Vörös alkony,véres sötétség
A vándorló lélek megdermedt rég
Mozdulatlanul eszméli a napok múlását
Fénytelen szemekkel nézi a felhők vonulását.

Nappal is csak a sötétséget várja
Hogy azt újra a szívébe zárja
De maga sem tudja rég már
Mégis miaz amire szüntelenül vár.

Csak azt tudja, itt az ő helye
S míg rá nem talál a sorsa, a remény ott van vele
Kezében egy képet szorongatva
Szótlanul hallgat,örök némaságot fogadva.

Kiszinezett képek.

Egy óvatlan pillanat, szüli meg a hamisságot
Mely teljesen megfertőzi a valóságot
Akaratlanul homályosítja el a tudatod
A vele járó következményeket, előre nem tudhatod.

Hiszed, hogy épp ez az amivel nem teszel kárt
Hisz, néha egy kis hamisság nem árt
Attól még nem leszel bűnös és szívtelen
Hogy kiszinezed és folytatod a vonalakat a képeken.

Egyre több szín és vonal jelenik meg a rajzokon
Mely tömegével lóg a faladon
Amik közül egyet-egyet néha leveszel
S, más kezébe teszel.

Kinek a kép látványa, oly mámoros
És észre sem veszi, hogy az valójában nem valóságos
Csak hamis vonalak, ármánnyal elfedett hazugságok
Melyröl azt hiszed;~ennyivel biztosan nem ártok.~

Akaratlanul születnek ezek a képek
A célod az, hogyha mások ránéznek
Azt lássak, hogy azok szépek
S ezáltal, egy pillanatra boldogok legyenek.

De idővel mindegyik túl szinessé válik
És a saját valódi képeden is eluralkodik
A hamisság csapdájába esel
A képekbe, melyeket színezését te kezdted el.

Elveszettség.

Amit tegnap tartottam, azt elejtettem
Amit tegnap tudtam, azt mára elfelejtettem
Az arcomat a kezembe rejtettem
S elnyúltam vele a sötétbe
A mélyen elémtárulkozó kietlenbe.

Mindhalálig.

Csak hallgatok, s te maradj velem amíg lehet
Légy újra végső menedékem
Most álarc van rajtam, zord és hideg
De letépem.

Álarc, melyet régóta áztat a könny
Most megtör a pillanat és a maszk lemállik
Többé nem mérgez meg a közöny
Igéretem még mindig él; mindhalálig.

Bevégzem a sorsom.

Nyitott szemmel nézni a pusztulást, ahogy minden érzelem gyökerestül szakad ki a valóságból és együtt semmisül meg a léttel. Törött képkockák, melyek mámorral töltöték el a szivet,reményre és bizakodásra kényszerítették a testet,hogy még nem jött el az idö, hogy mártírként pusztisa ki lényét a világból, gyáva ha menekülni próbál a sötétség árnyékából. Cafatokra szaggata az érzelem a perceket, de a "esély" fogalma, még buzdította a szellemet.
Keserű vérrel teli mocsárban élve , kínok között vergödve,a menekülés esélytelen lenne.
S ha van még egy cseppnyi vér az ereidben ami még életben tart, amig tudsz lélegezni,s míg végtagjaid képesek a mozdulatra,még érzed hogy élsz. Halálos méregként, fertőznek meg az emlékek, melyeket a sötét kietlen ösvény torkába dobva is ,még mindig kisértenek.
Hatalmába keritenek a hazug szavak, miket épp attól kaptál, kiért az egész tested megremeget, kiért feláldoztad volna az életed, csak hogy egy percre tudd, ő még ott van veled, és szorosan fogja a sebzett szived, hogy megóvjon a kegyetlen mártíroktól, kik darabokat szaggatak ki a lényedből, kik keselyűként cafatokra marták a tested.
De csukja volt az ő fején is, eltakarta valódi hamis arcát, s egy váratlan lépt után ő volt az ki tört hasitott a szivedbe, melynek pengéje még most is fertöz és nem hagy szabaduli a fájó percektől.
Kietlen, sötét utcán kisérte utadat, erösen átkarolta az árnyákodat, úgy szoritott mint azelött senki más,olyan szavakat mondott mit azóta sohaa más.
Legfájóbb és legféltetebb mult képkockáit helyezted a kezébe, hogy mentesen meg tölük, s az ármányként fölédvonuló felhöket oszlassa el fölüled,hogyha egy kicsiny része is a te sziveddel együtt ver, ezt tegye meg.
Dee az árny leple alatt, épp ő volt az ki rádzudította az árt, eloszhatatlan felhők sokasága vonult föléd, melyek bekebelezték az egész lényed, menekülésre nem volt semmi esélyed.
A belátható tiszta ösvény, levetette köntösét, helyébe jéghideg tél költözött, fagyossá dermegdtek és kipusztultak a fák, a múlt szépségei elhamvadtak, minden kihalt és végleg megszünt, ahogy a közös kép is, az együtt megtett lépek az ösvény mámoros útján,mindent magával ragadott a feledés szürke árnya.
Labirintusként fognak körbe az emlékek képkockái, akármerre indulok mindig a kiinduló ponthoz jutok vissza, s ezernyi próbálkozás után rákell jöjjek, innen nincs kiút már soha.
Lassan de biztosan, a saját siromat ásatod meg velem, minden ellenszer elfogyott, csak a magány orvosolja a lelkem, ki a síron túl is kiséri az utamat, amire te már soha nem leszel képes, mert ide te taszitottál, gyülölet és szenvedés szülte könnyek melyeket te marsz a szemembe, s tört eröltetsz a kezembe, hogy saját magam szüntessem meg az érted fájó perceket, hogy végleg bevégezem a sorsomat, s beteljesitsem az életemet.
Utolsó percek, én szerettelek, de ezek a szavak neked semmit sem érnek.
Már nincs visszaút, hát é g v e l e d.

~ha még él benned egy cseppnyi vér,miben az emlékem él.."

Milyen kínokat zokog a vérnek az éjjel
Mire képes még jéggé fagyott szívével
Méreggel fertözött érzelmek
A múlt emlékei, melyek az árnyékkal rejtöznek
Az ész felejteni akar,de a szív remél
Tagadni probál, de a maszk mögött még mindig benne él
Gyötrő kínokkal küzd a lét
Betejesült, mitöl azelött félt.
Útjára engedte azt kit mára álmába zárt
Akit a csendes éjjeleken, Holdtöltekor magához várt.
Megtört a csend, megállt az idő
Ez a múlt képe, melyet nem hordozz a jövő.
Megfakult a kép, megtört az érzelem
Erösebbé s hatalmasabbá vált a félelem
Hogy lesz-e perc, melyben a múlt visszatér
S lényük egy nap ismét egybeér
Mikor a köd, lényük felöl elillan
S a lelkük elött, a másik lénye újra felvillan.
Hisz álcázzák lényük valódi arcát
Hogy eltakarják szenvedésük okát
Újabb és újabb maskara
S ismét egy véres cetli kerül a falra
Napról-napra kegyetlenebb a hiány
Az ajtó képe távolodik, újra halvány
De ha még él benned egy cseppnyi vér
Miben az emlékem még él
Ránts ki a véres valóságból
Mert a sötétség ármánya rámvetiti sugarát a távolból.
Az ész felejtésre kényszerit
De ha szíved még velem dobban és hiszel bennem, légy az ki újra segít.
Minden perccel közelebb vagyok a véghez
Akaratlanul közelitek a felismerhetetlen képhez.
Félek az elvesztéstöl,a kínok között rettegek,
De mégis kikiáltom az éjnek hogy téged kérlek.

VISSZAVÁRLAK...

Zárkába zártad testem, rácsok mögé taszitottad a lelkem,mindent magaddal vittél,s egy szóval se feleltél.
Csak elindulátál,s magad után hagytál,az sem érdekelt hogy a rácsok nyomása alatt összeroskadok, s az érted hulatott véres könnyektöl bármejik percben megfulladok.
Magad mögött hagytál, mint egy gyermek a megunt babáját, ugy eldobtál.
Arcal a porban kellett felismerést nyernem arról hogy számodra mit sem jelentettek a mult percei,vagy ha mégis, ugy érezted,neked jobb elfeledni!
Feledés karjaiba dobtad az emlékem, de én arcodat mostse feledem
Egy életre szoló fogadalom, melyet a rácsok mögül is betartom,mert az irántad érzett érzelem,még nem a végzetem, de nem változott meg,a szivemen még mindig a te neved remeg, mert még szeretlek, még mindig téged szeretlek.
Bábokkal járt gyors tánc,mind egy vékony, mára törött lánc.
A mi táncunk lassú és fényes volt, mint Holdtöltekor az égbolt, de a csillagos ég pokolivá változott s az életünkbe változást hozott, vihar dúlta szét a valót,s a jelen mutatja a mulandót.
Még mindig a ketrec az otthonom, ahol várom hogy szivem örökkre meghalljon, mert érzem nélküled még mindig semmit sem érek,éjjel egyedül még most is félek.
Kicsaltál a fényre, hova azelött nem merészkedtem, erösen átöltél; s fülembe sugtad, nincs mitöl félnem,mert te leszel az ki életem kicsiny de törékeny utján végigvezet,ki társként mindig nyújt egy biztos kezet.
Mára azonban ez csak egy törött álomkép,de az emléked, szivemben még mindig szép.
Álarcal s annélkül is elfogadtam ami vagy,ezerszer kivántam hogy el NE hagyj.
Még most is éjjelenként milliószor orditom az égnek, hogy még VISSZAVÁRLAK,szivem kis rejtekébe zártalak,hogy soha ne felejtselek, érezzem még mindig szüntelenül szeretlek.
De még fáj hogy itthagytál, hogy ketrecbe zártál,hogy szó nélkül eldobtál és egy szót sem szóltál, de még mindig VISSZAVÁRLAK, ha egyszer visszajösz karjaimba zárlak.
Hogy újra érezzem, hogy létezem, hogy érezzem,hogy újra fogod a két kezem.

Átváltozás.

Elátkozott élőholttá válsz
Véres ruhában, egyhelyben álsz
Heges sebek boritják testedet
Méreg pusztitja véredet.

Átváltozásod közeledtét a hajnal mutatja
Hanyatlásod, a másik én sugallja
Kipusztul a lelked,szived cafatokra hullik
A fájdalom mi tested kinozza, egyre erösödik.

Érzed hogy belülröl darabokra szakit
Ellenállásod semmin sem lassit
Átveszi az irányitást, elmédet elboritja a kinszenvedés
Alakod,a hajnal hasadtára, egy ocsmány teremtés.

Törrel hasitod fel a sebeket
Mélyen felvágva az ereket
Hogy a mérget kiüzhesd a testedből
Mielött mindent kiöl a lelkedből.

De már minden hiába
Törött kép hull a véres mocsárba
Kép, melyen a régi éned tekint vissza
Mely mára,a holtak vizét issza.

Elátkozott élöholttá váltál
Véres ruhád lesz örök köntösöd mostmár
Felszakitott heges sebek, vetitik eléd a mivoltodat
Méreg pusztitotta el veled együtt az összes álmodat.

Pusztulás.

Vihar tépázza a valót
Árnyék alázza a haldoklót
Villám hasítja a testét
Véres patak mossa a lelkét.

Tornádóként ragadja el
Tövis szakitja a sebeket fel
Vérárként lepi el az utcákat
Gyökerestől csavarja ki a fekete fákat.

Mindent elpuszít s magával ragad
A fák repedéseiből vér fakad
Sötét felhők, mind alá szállnak
S, a pusztító árral eggyé válnak.

Halottak sikítása morajlik
A valós, a megsemmisülés felé hanyatlik
Nincs esély, hogy egyhelyben állj
Kelj fel a véres valóságból, itt az idő, hogy harcba szállj.

Vagy roskadj össze, s fulladj a véredbe
Ezernyi átkozott lélek költözzön a szívedbe
Soha ne lásd a fényt
Szíved ne ismerje a reményt.

Add fel és vállj eggyé a pusztulással
S szállj tova a halálmadárral
Pokoli kínok között megleled a helyed
Pusztulásod közben, egy percre se csukd be a szemed.

Ne szakadj el...

Ketrecbe zárva, lakatokkal leláncolva
Ködös,porral fedett világba zárva
Fekete falakra festem a szavakat
Miket a lelkek, testembe martak.

Véres sikolyok,eltorzult hangok
Amik mutatják ki vagyok
Ezernyi falal körülzárt világ
Sötét,kegyetlen valóság.

Menekülni próbálok, de nem lehet
Segits,fogdmeg a kezemet
Szakits ki a homályból
Ragadj el az álomvilágból.

Kegyetlen álarcomat elötted levetem
Megmutatom torz,tükörlelkem
Hazugságokat az örvény torkába taszítom
Valós arcomat,ellöted nem takarom.

Csak egy percre fogd meg a kezem
Hogy megmutathassam, mit érez belül a lelkem
Maskara nélküli érzések
Egy óvatlan lépés és eltévedek.

De talpra állok, s utánad megyek
Ha társad nem, de árnyékod örökké leszek
Vagy taszits és szökj el
De a látóhatáron belül, ne tünj el.

Torkom szakadtából orditom a neved
Nem akarom elengedni többé a kezed
Hiányod, lassan de biztosan felemészt cafatokra
Ha elmész, széttörik a szívem darabokra.

Halott Múlt.___Szétfoszlott Álmok

Igéreteid az örvény torkába taszitottad
A sötétség kegyetlen démonaitól nem óvtad
Hagytad, hogy átvegyék a hatalmat
Vérvörösre festetted a hajnalokat.

Vérrel fedett Holdfényes éjjelek
Eltévedt, bolyongó szellemek
Mind a végzet ölébe húznak
Fájdalmas kínoktól nem óvnak.

Hunyd be a szemed egy pillanatra
Emlékezz vissza a régmúltara
Kulcsra zárt ajtó,ládába zárt szív
A megbánás angyala maghoz hív.

Törrel marcangoltad cafatokra a Holdat
Halál torkába taszitottad a közös múltat
Kiégett lámpák,magányos éjjelek
Sírba dobott emlékek.

Emlékezz mennyire fájt
Emlékezz mit igértél
Érezd mennyire fájt
Érezd amitől féltél.

A síron túl is.....EGYÜTT.

Vörös estélyiruha lóg a vállfán

Fekete gyászruha az ágyán

Hosszú haját kontyba köti

Selyem kendöjét, csipke fátyolra cseréli.

Éjfélt üt az óra és az lány elindul

Amint kilép az ajtón, minden elhalkul

Az utca kisértetiessé válik

A rengeteg is gyászoláshoz öltözik.

Kiégett lámpák, reszkető bokrok

Lidérces, túlvilági hangok

Mind kisérik az asszonyt az utján

Ki belép a temető kapuján.

A sirok között bolyongva

Táskáját erősen szorítva

Odalép szerelme sírjához

S, leborul a keresztfához.

Könnyeivel öntözi a koszorúkat

Melyeket nappal hoztak

Friss föld fedi a koporsót

Örök álom ringatja a halandót.

A lány táskájába nyúl

S, a sírra borul

Tört döf mellkasába

Majd ott terem, szerelme karjába.

Homályos kép.

Képed szorongó lelkemben lerajzolom

Reszket, s görcsbe szorul minden tagom

Felidézem a múlt keserves kínjait

S a jelen hiábavaló mozdulatait.

Képed torzként jelenik meg elöttem

Vonásaid rég feledtem

Homályos vonalak sora egyesül

Ami egy pillanat alatt megsemmisül.

"Utolsó pillanatok, bucsú nélküli percek.."

Kihalt utcán bolyongva

Lassú léptekkel haladva

Kiégett lámpák vezetik

Lidérces kisértetek kisérik.

Csak az eső, ami mossa arcát

Véres teste mutatja fájdalmát

Könny már nem fakad szeméből

Mindent kihullajt kezéből.

Csak megy a hangok után

A sötét kietlen utcán

A fény irányába halad

Az éj semmit sem ad.

Visszafordulna, de már késő

Ez a pillanat a végső

Bucsúzna de már nem lehet

Elindult, s számára itt a végzet.

Ezernyi sikoltás hallatszik

Rémült arcok kétségbeesése látszik

Mind az árva körül gyülekeznek

Lábaik vértocsában hevernek.

Ordításukat, zokogásukat az árva nem hallja

Senkit sem lát maga körül, s a tört mellkasába szúrja

Utolsó pillanatok, bucsú nélküli percek

Összetört, síró emberek.

Túl késő volt, hogy megállítsák

Ők voltak, akik ebbe taszították

Az árva kapott egy esélyt

S lénye elérte a fényt.

Torz Tükörmúlt.

Eltorzult képek
Kopott keretek
Sorban lógnak a falon
Berozsdásodott dróton.

Elfakult arcok
Mozdulatlan karok
Múltat ábrázoló ködös illuzió
Ármányos tükörvizíó.

Lepergő régmúlt percek
Visszatérő emlékek
Láncok súllya alatt
Bámulni a halottakat.

Kiket a szív kiölt magából
S nem óvta a haláltól
Törrel vágta ki minden részét
Magában oltotta ki annak életét.

A drót, mint elhalt virág szirom, hull a földre
S vele a kép, összetörve talál a végre
Megsemmisül mind az idökerekével
Kitörlödik minden a feledéssel.

"várlak....újra visszavárlak" [2.]

Menj el.

Bucsúzz el.

Nem tartalak vissza már .

Hiszed,valahol egy jobb hely vár. Hát indulj, de többé megne fordulj, ígyis fáj,hogy elkell engedjelek, ne kínozz mégjobban kérlek.

Döntöttél, ezzel egy csapásra ellöktél. De már megtanultam felállni, s a jövővel szembe szállni.

Egykor ezt veled tettem, mit mára feledni kezdtem.

Mond, minek állsz még mindig itt? A döntésed már úgyis más útra vitt.

Az útra, melyen nekem nincs helyem , a megváltoztató percet keresem, mely ebbe az irányba vezetett ahol nem cserélhetünk szerepet.

Te mész én itt maradok, egy helyben állok és semmit sem haladok.

Eljött a pillanat és te indulsz, könnybe lábad a szemem s bizom,hogy mégis vissza fordulsz.

Ne menj el.

Ne bucsúzz el.

Kínozz inkább de ne hagyj el.

Nem akarlak elengedni.Vissza akarlak tartani, de már nem hallod a hangom, csak mész és távolodsz a kiválasztott utadon, melyre én nem tehetem a lábam, de ha mégis megteszem megszünik alattam...egy árok lép a helyébe, s beleesek a legkietlenebb részébe.

Könnyek kínoznak, a csillagok sorban meghalnak.

Én,Én,Én mondtam, hogy menj el.

Egy hang súgta belülről;"majd nélküle is megleszel"

De nem, mióta elmentél üres és kietlen a táj, s igy minden jobban fáj.

Én akartam, hogy bucsúzz el.

De nem komolyan gondoltam, kérlek hidd el.

Nincs esély,hogy megtaláljalak

Csak egy sorsom van;

VISSZAVÁRJALAK.

"Várlak....újra visszavárlak" [1.]

Jön nap amikor visszavárlak
Lesz perc mikor ismét megtalállak
De most csobban a tótükör hulláma
Inog,széjjelfoszlik az erdő árnya
Tévedt szellem sikítva kiáltoz
Kétségbeesetten várja,hogy a holnap mit hoz
Végső pillanatokban leszáll a holdfényes habokba
Eloszlik a magány, az álomszerű karokba
Távolból szól egy csendes ének
Mintha egy álomvilágról beszélnének
Titkos vágytól áradozik
Hirtelen mégis minden megváltozik
Csennd és sötétség lesz
Az éj mindent elvesz
Szellem,ének,álom,mind eltünik
Egy villanás alatt megszünik
Szivem megállás nélkül reszket
Lelkem emlékszik,érez, s még szeret
Most kell jönnie árnyadnak
Jönnöd kell.Várlak
Újra visszavárlak
Ne félj ha szivem vérzik
Lelkem remeg s fázik
Szemembe csöndes könny hull
Ne félj, majd elcsituls
Mind csak egyet jelent; Várlak.Újra visszavárlak.

"Átcsillan a lámpa fénye a zárt ajtón.."

Bolyongok kint a zord éjben

Az utca már rég kihalt,embertelen

Majd összeesek, de hajszol tovább a gyötrelem

Esőtől,könnyektől nedves az arcom

A hideg szél reszketését hallom

Szivem majd megszakad

Léptem egyre gyorsabban halad.

Átcsillan a lámpa fénye a zárt ajtón

S fölülem valami minden árnyat s felhőt elvon

Mint tőr, nyilal a fény a szivembe

Az ajtó mögött van, rohanok felé fejvesztve

De lépteim megtorpannak

Árokba esek, nem hallanak

S rá kell jönnöm káprázott a szemem

A fény nem valódi, csak szülte a képzeletem.

Mint bentmaradt tövis úgy kinoznak az emlékek

Szivembe éget ezernyi közös percet

Megdermed minden tagom

Az eső és a könnyek ismét mossák arcom

Összetörve, de megyek tovább, bízva

Hogy egyszer eljutok az ajtón túl hozzád, élve vagy halva.

Körforgás.

Leláncolja minden testrészed, ketrecbe rak s lakatokkal lezárja, hogy szabadulni ne tudj.
Menekülnél egy jobb helyre ahol nem ijen kín szenvedés vár, de valami mégis visszatart, mely egy nap hatalmába keritett és akármijen kegyetlen módon bánik veled, akárhány sebet ejt rajtad, te mindet újra és újra bekötöd mintha misem történt volna, s csak a hegek emlékeztetnek vissza azokra a fájó pillanatokra s napokra.Könny mossa arcod, de ha meglátod,hogy jön és a ketrecböl kienged, a láncoktól megfoszt és engedi, hogy vele menj, minden könnycsepped eltünik és mintha egy más világba röpitene, ahol csak akkor jársz ha vele vagy.Egy álomvilág röpiti rád álmait és fényét, s azt akarod ez a pillanat sose múljon el...de tudod elöre, nincs sok időd így a pillanatoknak élsz, azoknak a pillanatoknak amikor a ketrecen kivüli világban élhetsz és amikor vele lehetsz.
De ismét eljön az idő s vissza kerülsz a ketrecbe,a részeddé vált láncok újra rádkerülnek...s,minden folytatódik elölről....................Csak bizol abban, hogy egy nap ez a körforgás megszakad és végleg a ketrecen kivül élheted az életed.

Időkereket MOST!

Elviselem az esöt
A sötét felhöt
A magányos nappalokat
A szétfoszlott árnyakat.

Elviselem a könnyeket
Mik áztatják szivemet
A láncokat melyek menekülni nem hagynak.
A sebeket, a véres hegeket melyek fájdalmasak.

Mégis van oly dolog ami belülröl szétszakit
Éjjelenként egyre jobban elvesziteni valamit
Legkínzóbbak az éjjel percei lettek
Ahogy rég, most megint egyedül megyek.

Hagytam, hogy elsétálj
Kiabáltam volna, hogy;állj
De némává vált a sikolyom
Már magam sem hallom.

Kimondatlan szavak mik belül meg maradnak
Az éj leple alatt már semmit sem súgnak
Véres sikoly,néma csend, mégse hallatszik
Minden megváltozni látszik.

Időkereket MOST!

"Mert csak az akarom, hogy Ö maradjon velem."

Az árnyak közt sétáltam,
S a sötétségben rád találtam,
Rám néztél a távolból,
Hirtelen kiszakadtam a ködös homályból
Nem akarom hogy újra elragadjon,
Hogy minden este a szivem megint meghaljon
Mert csak azt akarom, hogy te maradj velem.

Leszorítom a sebeim, hogy elállítsam
Elállítsam a vérzést,s a kétségbeejtö hangokat ne halljam
De te meghallod a néma sikolyom?
S megérted, hogy a maszkot miért hordom?
Elötted levettem az álruhát
Felfedtem a lelkem igaz arcát
Mert csak azt akarom, hogy te maradj velem

Éjjelenkét a szobám ablakán bámulom a csillagokat
Csönd és magány uralja a pillanatokat
Becsukom a szemem és hatalmába keritenek a gondolatok
Az emlékek,miket feledni sosem fogok.
Ha úgy érezed, hogy eltávolodunk
Menjünk vissza a kezdetekhez ahonnan ide jutottunk
Mert csak azt akarom, hogy te maradj velem.

Vagy tagadj és taszits el
Bucsúzz és menj el
De vidd magaddal azt amit a kezedben tartasz
A ládát és a kulcsát, amiben benne van a válasz
A szivem melyet egynap csak neked adtam
Melybe jó mélyen belevéstem,hogy mit akartam
"Mert csak azt akarom, hogy Ő maradjon velem"

"Szeretlek....megöllek..."

Érzem a veszélyt, megszállottságot érzek.
Ne játssz azokkal, akiket szeretsz,
Mert hallok egy hangot, mely azt mondja,
Szeretlek...megöllek...

Magány, érzem szobámban a magányt.

Nézz lelked tükrébe,
Szerelem és gyűlölet egy és ugyanaz.
Az áldozat bosszúvá változik, és hidd el,
Látsz majd egy arcot, mely azt mondja:
Szeretlek...megöllek...
De örökké szeretni foglak!

Örök pillanat.

Az ajtón már senki sem kopog
A réseken vér csorog,
Csak a szívem ami zokog,
S,lelkem a halálba forog.

Örvény nyeli el a testem
Vihar tépázza a lényem
Köd homályositja a szemem
Már nem esély, hogy megtalálj engem

"Egy ölelés a véres álmok hajnalán..."

Minden tagomat megbénítja a félelem,
Hazugságok az ezer könnycseppen át,
Belül már elvesztem, a végét várom,
Mégis harcolok, mégha újra és újra hazugságok lesznek amit hallok.

Sosem voltam elég erős,
Sosem leszek elég jó,
Sose mondtam mi az mi halálba hív
Nem is akartam, hisz így a jó.

Sosem látják meg az igaz arcom,
Sosem leszek tökéletes,
Csak tovább küzdök, hogy csillapítsam
Ezt a fájdalmat, ami belülről szétszakít.

De a könnyeken áttör a vakító fény,
Megszüli hajnalt a végtelen éjt,
Kitárt karok várnak rám,
Egy ölelés a véres álmok hajnalán.

Gyere el az éjjel,s én majd veled maradok,
Érted éltem és érted haltam,
Fogadj szívedbe és én esküszöm,
Soha nem hagylak egyedül.

Csak az árnyékom kisér..

Az én utam magányos,
Az egyetlen, amit valaha ismertem,
Nem tudom, merre visz,
De ismerős, és én egyedül megyek.

Ezen az üres,kihalt utcán járok,
Az Összetört álmok útján,
Ahol a minden alszik,
Egyedül vagyok, egyedül megyek, semmi sem hallatszik.

Csak az árnyékom ami folyton kísér,
Csak szilánkos szívem ami ver,
Néha azt kívánom, valaki bárcsak rámtalálna,
De addig is, egyedül megyek.

Olvass a sorok közt,
Hogy mi nem a régi és mi van rendben,
Nézd meg ahogy a szivem dobban-e még
Hogy tudd, még élek, és egyedül megyek.

Fekete könnyek.

Már nem is számolom, hány éjszakát
töltöttem el azt kívánva,
hogy a holnap ne jöjjön el.
A szeretetet, az álmaimat is elvesztem..
Rám zúdul az eső.
Csak állok és sírok, sírok, sírok..

Azért, hogy őszintén élhessek tovább,
mit kellene tennem?
Ha már magamban nem is, de
jó lenne, ha hihetnék valamiben.
A válasz olyan közel van. Én mégsem látom..

Fekete könnyek hullanak a szememből.
Nem maradt semmim sem,
A szomorúság elönti a szívem..
Nem tudok megszólalni,
A fájdalom betölti az egész testem.
Nem tudom elviselni. Egyedül nem..

Elfáradtam már attól, hogy
egész éjjel csak könnyeket hullatok.
Megrajzoltam az arcom.De ez nem is az enyém..
Be kell fejeznem végre, hogy mindig
mosoly mögé rejtem a gyengeségeimet.
Abba kell ezt hagynom..

Ezen a világon talán az a legnehezebb dolog,
hogy őszintén éljünk?
Ha kaphatnék tőled valamit,
jó lenne, ha nem lenne formája.
Nincs szükségem többé olyan dolgokra,
amik összetörhetnek..

Még ha fekete könnyek hullanak is
a szememből, és kiabálok..
az ismeretlen holnap akkor is megtalál.
Ha így folytatódnak tovább ezek a napok,
a fájdalmam nem fog megszűnni.
Még ha ez önzőség is tőlem,
Messzire el akarok tűnni innen..

Fekete könnyek hullanak a szememből..
Nem maradt semmim sem,
A szomorúság elönti a szívem..
Nem tudok megszólalni,
A fájdalom betölti az egész testem.

Még ha fekete könnyek hullanak is
a szememből, és kiabálok..
az ismeretlen holnap akkor is megtalál.
Ha így folytatódnak tovább ezek a napok,
a fájdalmam nem fog megszűnni.
Még ha ez önzőség is tőlem,
Messzire el akarok tűnni innen..

Hogyan lenne értelme az életemnek, ha te eltünsz?.....hogy ne törj össze eltávolodsz tölem..

Gyógyíthatatlan fájdalom és szomorúság kínzott..
A múltat nem lehet eltüntetni,
Vigyük hát együtt a vállainkon.
Ne dobd el magadtól az életet!

Fogtam a kezed.

Vajon egy nap elvesztelek téged?
Meg akarlak védeni,
az elhalványuló mosolyoddal együtt.
Még ha a hang, ami hív el is hal,
Vagy a szél eltörli azt..
Akkor is megtalállak!

Gyógyíthatatlan fájdalom és szomorúság kínzott..
Ne mondj többé olyanokat, hogy nem tudsz nevetni,
vagy hogy utálod az embereket.
A jövőt nem látjuk előre. Majd meglátod,
mindennek van értelme, ami most történik.
Jól vagy úgy, ahogy vagy.
Biztosan eljön majd az idő, amikor megérted ezt.
Mint bármelyik ember, aki régóta van egyedül..

Csak egymáson feküdni, ez felesleges.
Azt mondtad, egyedül is tovább tudsz élni.
Fájnak neked a szavak,
és a sok kedvesség, amit kapsz.
Szinte el sem jutnak hozzád..

Fogtam a kezed.
Nem kívántál semmilyen különleges kedvességet.
Nem emlékszel?
Az emberek azáltal válnak kedvesebbé,
hogy megismerik a fájdalmat.
Irányítsd az életed!

Gyógyíthatatlan fájdalom és szomorúság kínzott..
Ne mondj többé olyanokat, hogy nem tudsz nevetni,
vagy hogy utálod az embereket.
A jövőt nem látjuk előre. Majd meglátod,
mindennek van értelme, ami most történik.
Jól vagy úgy, ahogy vagy.
Biztosan eljön majd az idő, amikor megérted ezt.

Hogyan lenne értelme az életemnek,
ha te eltűnsz? Te vagy az egyetlen.

Hogy ne törj össze, eltávolodsz tőlem.
Ne mondj többé olyanokat, hogy nem tudsz nevetni,
vagy hogy utálod az embereket.
Még ha most nem is tiszta előtted,
idővel minden elnyeri majd az értelmét.
A múltat nem lehet eltüntetni,
Vigyük hát együtt a vállainkon.
Ne dobd el magadtól az életet..

Jobb lesz, ha elfelejtesz mindent.
A te életed igazából nem ilyen.. emlékszel?
Jobb lesz, ha elfelejtesz mindent.
Emlékezz.. nem tudsz visszamenni.
Mint egy eltorzult emlék..
Tudom, hogy egy szép napon
majd megértjük egymást.

Kezemben lévő kulcs már semmit sem ér....

Próbálom megérteni, hogy mit miért tesz, mi hozza ki belöle mindezt és mi az amitől ijen lesz?
Kutatok a múltban és a jelenben, hogy megtaláljam a kérdésemre a választ és megérthessem végre őt és világossá váljon, hogy ő még számomra biztos támasz..? Szeretnék világosan látni már és szembe nézni azzal ami rám vár....és nem csak a hazugság világában ringatózni és azt képzelni, ez egy álomvilág, mely talán szebb lehet a végén...miközbe magam is tudom,hogy a felhők mindig ott lesznek fölöttem és nem hagyják tisztán az eget, nem hagynak élni. Lakatokkal és zárakkal védi magát...és mikor már a kulcsokat oda adja,hogy beléphessek az ajtón,hirtelen zárat cserél és a kezemben lévő kulcs már semmit sem ér. Az ajtó ismét zárva marad és én megint kint rekedek. Bármivel próbálok áttörni szíve ajtaján mindig csak a küszöbig jutok és ott is ragadok.
Ott állok némán és próbálok átlátni az ajtón, de nem megy,nem látok mást mint véres könnycseppeket a falon, amelyben már lábam ázik,kezem remeg,s szívem fázik.
A remény is már a vérben úszik,elúszik lassan de biztosan s én csak annyit tehetek,hogy beletörödöm halkan.
Az ajtó volt számomra a fal melyben bíztam,hogy áttörhetem anélkül,hogy összedölne...de nem így lett...a fal összeomlott fölöttem és a romok alatt rekedtem. Újra építeném én a falat, sőt várat csinálnák belöle,de nem lehet....falak után újabb falak melyeket egy újabb árok vesz körül, melyen már nem tudok átjutni....
Ha hidat építenék talán az lenne a megoldás?.....Kezdjem el?....vagy inkább felejtsem el?

Gyilkos.

Gyilkossá váltam mert megtetten

Szerettem, de muszály volt megtennem

Kioltottam életét ebből a világból

Nem óvhattam meg a haláltól.

Kínoz a lelkiismeret

Tövisek hasítják szét szívemet

Erről nem Ő és nem is TE tehettél

.........Felejtsd el azt is,hogy valaha szerettél..

Tükör.

Tükör. ~felderengő régmúlt-köd.

Tükör. ~fakó üveg,illúzió.

Tükör. ~önmagad bús-szürke mása.

Tükör. ~eltünő emlék-vízió.

Tükör. ~világunk torz tükörképe.

Tükör. ~beletörödő halk sóhaj.

Tükör. ~porral fedett másik világ.

Tükör. ~lehetetlen álom-óhaj.

Tükör. ~megtört alak üvegbe zárva.

Tükör. ~időtlenségre kárhoztat.

Tükör. ~magad vagy egyedül.

Még fáj.

Még fájnak az érted legördülő könnycseppek, a fájó álmatlan éjszakák.

Még fájnak a hazug szavak,mondatok, az öszintének hitt mozdulatok.

Még fáj ha találkozunk,fáj ha látlak s esténként hiába várlak.

Még fáj,hogy nem vagy itt velem, hogy nem fogod a két kezem.

Még fájnak az emlékek és a gondolatok, a soha ki nem mondott mondatok.

Még fáj minden ami hozzád kapcsolódik,minden amiről te jutsz eszembe

Még fáj, de egyszer elmúlik talán....és akkor már nem vágyik a szívem a szíved után.

Ne közelits.

Halvány mint a holdsugár

Ködös egy ideje már

Falak árnyékolják

Az ajtókat kulcsra zárják.

Ketrec az otthona

Fakó üvegben rejlik képmása

Lába alatt akadály

Szeme elött sötét homály.

Porral fedett a világ

Elhervadt már a virág

Töröttek a szárnyak

Szétfoszlottak a vágyak.

Angyali csók hízlalja

Bojongó szellem hallja

Lelkét álcázza

Árnyék alázza.

Örök rabszolgatartója a magány

Élete egy elérhetetlen bálvány

Kulcsokat a mélybe dobja

Szívét örökre elzárja.

Minek nevezzelek?

Napjaimat uralod

Kezeimet lefogod

Szívembe növekszel

S egy re nagyobb leszel.

Hangom elnémítod

Elfeledni nem hagyod

Örzöd mélyen

Birtoklod, oly régen.

Vezeted tetteim

Elém tárod emlékeim

Múlttal hasonlítasz

Jelennel bizonyítasz.

Jövőtől remélsz

Folyton bennem élsz

Mész a saját utadon

Nem akarod, hogy elmúljon.

Remélsz és bízol

Növekszel és hízol

Nap,nap után

Csak ne csináld bután.

Falakba ütközöl

Mind egyesével megöl

Felállni nehéz

Könyebb lenne ha ő is visszanéz.

Rohansz amerre látsz

Hiszed hogy rátalálsz

Arra kire vágysz

Kit oly rég vársz.

Reményed néha meghal

Futsz a célnak háttal

De mégis megtorpansz

Most még visszafordulhatsz.

Sírig kisér.

Néha jobb ha fáj

S lelkét eltakarja a homály

Érzéseit ketrecbe zárja

Szüntelenül csak "ŐT" várja.

Otthona egy sötét verem

Melynek mélyén ott rejtőzik az álcázott érzelem

Jelmezt húzott,hogy elbújhasson

Magányosan fekszik egy elhagyott ágyon.

Többet nem fedi fel igaz arcát

Elnémítja örökre hangját

A halál végleg eltakarja szemeit

Nem hagyja többé mozdulni kezeit.

Örök lepel fedi el testét

Ez jelenti élete végét

Csak egy utolsó gondolat

Mi szívében mégis megmarad.

Egy érzés mely sirjába követi

Mit ládába zárva, szívébe temeti

Könnyei a végső pillanatokban zúdulnak arcáról mint az ár

S a föld alatt is csak "Ő" lesz akire vár.

Minden volt-ennyi lett.

Gyülölet szülte könnyek

A pillanat "miért"jén merengek

Kegyetlen most a jelen

Szállok egy sötét szelen.

Átkozás uralja szavam

Eltaszítom saját magam

Csak egy dolog forog körülöttem

Lidérces felhők gyülekeznek fölöttem.

Ölnélek ha tudnálak

A pokol mélyére taszítanálak

Szétfoszlott álmok

Döntés küszöbén állok.

Miértre már nincs válasz

Rég nem vagy biztos támasz

Szavaid már értéktelenek

De mégis egyet sem feledek.

Rájöttem, minden értéktelen

Nem vágyom arra, hogy jobb legyen

Ilyen maradsz, ilyen vagy

Csak az a sok gondolat, mi sosem hagy.

Miértek után újabb kérdések

Melyekre sohasem felelnek

Gondolatokba temetem lelkem

Mint egy nyugtalan,bolyongó szellem.

Érzéseim téged ma elhagynak

Beburkolozó bábbá válnak

Köntösét magára ölti

Életét mától máshol tölti.

Jelmez.

Szemébe nézel és gonoszságot látsz?

Ha szívébe tekintesz semmit sem találsz?

Gondolkoztál már, miért van ez?

Csak a külső jelmez ami igazán jellemez?

Csak egy maskara mely mindent elárul?

S ha leveszi, semmitől sem szabadul?

Nem lehet,hogy mégis más?

Ha szívét kiönti az sem egy vallomás?

S ha arca könnyes az is csak egy álarc?

Mely alatt nem rejtőzik igaz arc?

Ránézel s úgy hiszed belöle semmi se igaz?

De mivan ha mégis az?

Megveted mert más mint te?

Azt ki a múltat még most sem feledte?

Álarca s jelmeze lenne talán a múlt jelképe?

Vagy szerinted ez a valóság sötét,ocsmány szépe?

Játék a végletekig.

Egy érzés, egy gondolat
Mely másoktól fosztogat
Elveszi mindazt ami számít
Nincs senki aki téged megállít.

Kegyetlenül s szivtelenül játszod a játszmát
Számba se veszed a gyötrödő halálát
Lelkét kiszakítod a helyéről
Rég nem tudsz olvasni a szeméből.

Rejtekhelyed a valóságtól ez a játék
Már rég nincs ebben mérték
Makacsan és önfejűen csinálod
Ez már a te megszokott világod.

Felejteni vagy szeretni akarsz?
Magad sem tudod erre a választ
Rohansz egyre gyorsabban a mélyébe
Fürdesz az áldozatnak véres könnyébe.

Álomvilágba és felhőkbe repíted
Megszürkülté válik közben a szíved
Tetteid a végletekig szaladnak
Saját lépéseid semmit sem haladnak.

Ugyan ott maradsz ahonnan indultál
Csak közben sok érzést és lelket elloptál
Mindent saját magadnak csináltál
Majd a játék végén rájösz; egyedül maradtál.

a Macska és a Hold.

Magányosan töltött éjszakák
Minden nap, ugyanazok a megunt maskarák
Mindig az, az eröltetett arc
Egy felvett jelmez,a Hold képét felvevő álarc.

Csendesek és egyformák az éjjelek
Minden éjjelért, reggel halálal fizetek
De ez a sorsom,csak egy álarc mögé bújt Hold vagyok
S csak akkor néznek rám, ha teljes szépségben ragyogok.

Egy hibás kép s máris megvetés jár nekem
Vaknak maradnak és nem látják a másik felem
A sötétség ellep és nem látok ki mögüle
S igy telik el az életem fele.

Mikor nem száll elém sötét sejtelem
Látom, hogy sehol sincs kegyelem
Csak fájdalom és pusztulás.
Kegyetlenség s átkozás.

Nézem azt a sok különböző arcot
S az egymással vivott kegyetlen sok harcot.
Félek tölük, de néha mégis vágyom egy megértő pillantásra
Ki nem hagy maga után csak ugy hátra.

A csillagok sincsenek egyedül
Én mégis magam vagyok szüntelenül.
Régen a boldogság után szenvedés volt a bérem
Azóta unalmas a képem.

Egy éjjel azonban külöset éreztem
Érdekelt , de mégis féltem
Ezután minden éjjel máshogy születtem újra
Vonzott az a különös érzés újra és újra.

Hosszú idő telt el, mire megmutatta valódi arcát
Arra kért, valósitsam meg egy álmát
Vágyik egy társra ki sosem hagyja el
S ha fél és egyedül van, legyen olyan akit ölel.

Megigérte , hogy ha az este beköszönt és újra születek
Nem hagyja majd hogy többé elmenjek
Féltem töle, a lépéseitöl, szavaitól
Vajon megéri-e ha hagyom ,hogy kiszakitson a megszokott világomból.

Minden egyes éjel egyre közelebb éreztem magamhoz.
S érdekelt, hogy a holnap vajon mit hoz
Mára világossá vált s érzem, érte élnem , halnom kell
Ő az ki más mint a többi s ki némasággal is sokat felel.

Igéretek és érzések melyek összekötnek
Melyek sohasem szünnek
Ő az kiért minden este újra felkelek
A Macska kiért élek.


Várom,hogy minden este újra érezzem azt amit az elején éreztem, s amit semmiért nem adnék oda már senkinek sem.
Megszüntek a hazug szavak és a maskarák, helyébe lépett a valóság, mely már nem egy álomvilág.
Egy örök fogadalom mely egy életre összeköt,bizom benne és tudom, késöbb nem kell majd azt mondanom ;
"ö is elhagyott és megszökött".
Ő már a részem, a fontos részem, a Macska akiért élem és akivel élem az életem.