VISSZAVÁRLAK...

Zárkába zártad testem, rácsok mögé taszitottad a lelkem,mindent magaddal vittél,s egy szóval se feleltél.
Csak elindulátál,s magad után hagytál,az sem érdekelt hogy a rácsok nyomása alatt összeroskadok, s az érted hulatott véres könnyektöl bármejik percben megfulladok.
Magad mögött hagytál, mint egy gyermek a megunt babáját, ugy eldobtál.
Arcal a porban kellett felismerést nyernem arról hogy számodra mit sem jelentettek a mult percei,vagy ha mégis, ugy érezted,neked jobb elfeledni!
Feledés karjaiba dobtad az emlékem, de én arcodat mostse feledem
Egy életre szoló fogadalom, melyet a rácsok mögül is betartom,mert az irántad érzett érzelem,még nem a végzetem, de nem változott meg,a szivemen még mindig a te neved remeg, mert még szeretlek, még mindig téged szeretlek.
Bábokkal járt gyors tánc,mind egy vékony, mára törött lánc.
A mi táncunk lassú és fényes volt, mint Holdtöltekor az égbolt, de a csillagos ég pokolivá változott s az életünkbe változást hozott, vihar dúlta szét a valót,s a jelen mutatja a mulandót.
Még mindig a ketrec az otthonom, ahol várom hogy szivem örökkre meghalljon, mert érzem nélküled még mindig semmit sem érek,éjjel egyedül még most is félek.
Kicsaltál a fényre, hova azelött nem merészkedtem, erösen átöltél; s fülembe sugtad, nincs mitöl félnem,mert te leszel az ki életem kicsiny de törékeny utján végigvezet,ki társként mindig nyújt egy biztos kezet.
Mára azonban ez csak egy törött álomkép,de az emléked, szivemben még mindig szép.
Álarcal s annélkül is elfogadtam ami vagy,ezerszer kivántam hogy el NE hagyj.
Még most is éjjelenként milliószor orditom az égnek, hogy még VISSZAVÁRLAK,szivem kis rejtekébe zártalak,hogy soha ne felejtselek, érezzem még mindig szüntelenül szeretlek.
De még fáj hogy itthagytál, hogy ketrecbe zártál,hogy szó nélkül eldobtál és egy szót sem szóltál, de még mindig VISSZAVÁRLAK, ha egyszer visszajösz karjaimba zárlak.
Hogy újra érezzem, hogy létezem, hogy érezzem,hogy újra fogod a két kezem.

Átváltozás.

Elátkozott élőholttá válsz
Véres ruhában, egyhelyben álsz
Heges sebek boritják testedet
Méreg pusztitja véredet.

Átváltozásod közeledtét a hajnal mutatja
Hanyatlásod, a másik én sugallja
Kipusztul a lelked,szived cafatokra hullik
A fájdalom mi tested kinozza, egyre erösödik.

Érzed hogy belülröl darabokra szakit
Ellenállásod semmin sem lassit
Átveszi az irányitást, elmédet elboritja a kinszenvedés
Alakod,a hajnal hasadtára, egy ocsmány teremtés.

Törrel hasitod fel a sebeket
Mélyen felvágva az ereket
Hogy a mérget kiüzhesd a testedből
Mielött mindent kiöl a lelkedből.

De már minden hiába
Törött kép hull a véres mocsárba
Kép, melyen a régi éned tekint vissza
Mely mára,a holtak vizét issza.

Elátkozott élöholttá váltál
Véres ruhád lesz örök köntösöd mostmár
Felszakitott heges sebek, vetitik eléd a mivoltodat
Méreg pusztitotta el veled együtt az összes álmodat.

Pusztulás.

Vihar tépázza a valót
Árnyék alázza a haldoklót
Villám hasítja a testét
Véres patak mossa a lelkét.

Tornádóként ragadja el
Tövis szakitja a sebeket fel
Vérárként lepi el az utcákat
Gyökerestől csavarja ki a fekete fákat.

Mindent elpuszít s magával ragad
A fák repedéseiből vér fakad
Sötét felhők, mind alá szállnak
S, a pusztító árral eggyé válnak.

Halottak sikítása morajlik
A valós, a megsemmisülés felé hanyatlik
Nincs esély, hogy egyhelyben állj
Kelj fel a véres valóságból, itt az idő, hogy harcba szállj.

Vagy roskadj össze, s fulladj a véredbe
Ezernyi átkozott lélek költözzön a szívedbe
Soha ne lásd a fényt
Szíved ne ismerje a reményt.

Add fel és vállj eggyé a pusztulással
S szállj tova a halálmadárral
Pokoli kínok között megleled a helyed
Pusztulásod közben, egy percre se csukd be a szemed.

Ne szakadj el...

Ketrecbe zárva, lakatokkal leláncolva
Ködös,porral fedett világba zárva
Fekete falakra festem a szavakat
Miket a lelkek, testembe martak.

Véres sikolyok,eltorzult hangok
Amik mutatják ki vagyok
Ezernyi falal körülzárt világ
Sötét,kegyetlen valóság.

Menekülni próbálok, de nem lehet
Segits,fogdmeg a kezemet
Szakits ki a homályból
Ragadj el az álomvilágból.

Kegyetlen álarcomat elötted levetem
Megmutatom torz,tükörlelkem
Hazugságokat az örvény torkába taszítom
Valós arcomat,ellöted nem takarom.

Csak egy percre fogd meg a kezem
Hogy megmutathassam, mit érez belül a lelkem
Maskara nélküli érzések
Egy óvatlan lépés és eltévedek.

De talpra állok, s utánad megyek
Ha társad nem, de árnyékod örökké leszek
Vagy taszits és szökj el
De a látóhatáron belül, ne tünj el.

Torkom szakadtából orditom a neved
Nem akarom elengedni többé a kezed
Hiányod, lassan de biztosan felemészt cafatokra
Ha elmész, széttörik a szívem darabokra.

Halott Múlt.___Szétfoszlott Álmok

Igéreteid az örvény torkába taszitottad
A sötétség kegyetlen démonaitól nem óvtad
Hagytad, hogy átvegyék a hatalmat
Vérvörösre festetted a hajnalokat.

Vérrel fedett Holdfényes éjjelek
Eltévedt, bolyongó szellemek
Mind a végzet ölébe húznak
Fájdalmas kínoktól nem óvnak.

Hunyd be a szemed egy pillanatra
Emlékezz vissza a régmúltara
Kulcsra zárt ajtó,ládába zárt szív
A megbánás angyala maghoz hív.

Törrel marcangoltad cafatokra a Holdat
Halál torkába taszitottad a közös múltat
Kiégett lámpák,magányos éjjelek
Sírba dobott emlékek.

Emlékezz mennyire fájt
Emlékezz mit igértél
Érezd mennyire fájt
Érezd amitől féltél.

A síron túl is.....EGYÜTT.

Vörös estélyiruha lóg a vállfán

Fekete gyászruha az ágyán

Hosszú haját kontyba köti

Selyem kendöjét, csipke fátyolra cseréli.

Éjfélt üt az óra és az lány elindul

Amint kilép az ajtón, minden elhalkul

Az utca kisértetiessé válik

A rengeteg is gyászoláshoz öltözik.

Kiégett lámpák, reszkető bokrok

Lidérces, túlvilági hangok

Mind kisérik az asszonyt az utján

Ki belép a temető kapuján.

A sirok között bolyongva

Táskáját erősen szorítva

Odalép szerelme sírjához

S, leborul a keresztfához.

Könnyeivel öntözi a koszorúkat

Melyeket nappal hoztak

Friss föld fedi a koporsót

Örök álom ringatja a halandót.

A lány táskájába nyúl

S, a sírra borul

Tört döf mellkasába

Majd ott terem, szerelme karjába.

Homályos kép.

Képed szorongó lelkemben lerajzolom

Reszket, s görcsbe szorul minden tagom

Felidézem a múlt keserves kínjait

S a jelen hiábavaló mozdulatait.

Képed torzként jelenik meg elöttem

Vonásaid rég feledtem

Homályos vonalak sora egyesül

Ami egy pillanat alatt megsemmisül.

"Utolsó pillanatok, bucsú nélküli percek.."

Kihalt utcán bolyongva

Lassú léptekkel haladva

Kiégett lámpák vezetik

Lidérces kisértetek kisérik.

Csak az eső, ami mossa arcát

Véres teste mutatja fájdalmát

Könny már nem fakad szeméből

Mindent kihullajt kezéből.

Csak megy a hangok után

A sötét kietlen utcán

A fény irányába halad

Az éj semmit sem ad.

Visszafordulna, de már késő

Ez a pillanat a végső

Bucsúzna de már nem lehet

Elindult, s számára itt a végzet.

Ezernyi sikoltás hallatszik

Rémült arcok kétségbeesése látszik

Mind az árva körül gyülekeznek

Lábaik vértocsában hevernek.

Ordításukat, zokogásukat az árva nem hallja

Senkit sem lát maga körül, s a tört mellkasába szúrja

Utolsó pillanatok, bucsú nélküli percek

Összetört, síró emberek.

Túl késő volt, hogy megállítsák

Ők voltak, akik ebbe taszították

Az árva kapott egy esélyt

S lénye elérte a fényt.

Torz Tükörmúlt.

Eltorzult képek
Kopott keretek
Sorban lógnak a falon
Berozsdásodott dróton.

Elfakult arcok
Mozdulatlan karok
Múltat ábrázoló ködös illuzió
Ármányos tükörvizíó.

Lepergő régmúlt percek
Visszatérő emlékek
Láncok súllya alatt
Bámulni a halottakat.

Kiket a szív kiölt magából
S nem óvta a haláltól
Törrel vágta ki minden részét
Magában oltotta ki annak életét.

A drót, mint elhalt virág szirom, hull a földre
S vele a kép, összetörve talál a végre
Megsemmisül mind az idökerekével
Kitörlödik minden a feledéssel.