Én vagyok.

Én az Angyal vagyok
Gyülőlöm a csillogó szemeket
Az egymásért élő, hű szerelmeseket
Kik szívüket egymásnak adják
S mint felbecsülhetetlen kincset,úgy óvják.

Én az Ördög vagyok
Gyülőlöm a véres jelent
A mindent felforgató, dühös szelet
Mely cafatokra szaggatja a gyávákat
Magával ragadva az ártatlan vádakat.

Én a Halál vagyok
Gyülőlöm a sok reménytelen testet
A vérben ázó megannyi lelket
Kiket vissza adok a valóságnak
Nincs ideje még a haldoklásnak.

Én az ÉLETED vagyok
Szeretlek gyülőlni mert egy senki vagy
Ki minden lépte után csak mocskot hagy
Alázkodj,szenvedj,borulj térdre
Megtanítalak még az igazi szenvedésre.

Jégszív.

Csöndes hajnalokon

A dér megfagy az ablakon

Fehérbe öltözik a kietlen

Jéggé dermed a vér a szivben

Görcsös remegés uralja a testet

Halk fuvalatok járják át az estet

Sötétség vonja rá fátyolát

Befekítvén összes álmát.

Ridegség titokzatos ölén

Megfagy a pillanat szemének peremén

Örökös jégnek fehér birodalma

Áttörhetetlen páncél mi uralja

Megdermed egy lány hulló könnye

Elbujik a valóságtól az örök ködbe

Jégszíve utoljára még egyet dobog

S tudja, ezek az utolsó pillanatok.

Soha többé, Viszlát...

Mint legördülő esöcseppek az ablakon
Úgy szünnek meg az érzéseim e napon
Bizonytalanság fedi el a szavakat
Rettegés, mely görcsös remegésbe rántja a karokat.

Szavak,hitetlenkedő kijelentések
Értelmetlen, újra és újra elmondanom amitől félek
Hogy higyj bennem ezentúl nem várom
A szívem ajtaját, e nap végével bezárom.

Esőcseppek melyek vérrel egyesülnek az ablakon
Vihar tombol és dúlja szét a valót e napon
Elmossa, a feledés ölébe taszítja a szavakat
Hogy lelke, e naptól ne tudja újra ölelésre tárni a karokat.

Kínzó, de már biztos kijelentések
Soha többé nem tárom eléd azt , amitől félek
Megsemmisülés,pusztulás, mától ezt várom
Ami volt s van,azt még magamba zárom.

Kínos viharom, most bucsút intek
Viszlát érzelem,viszlát értelem
Viszlát vérem,viszlát haldokló reményem
Édes pusztulás, e nap végén téged köszöntelek.

A végzet ölében

Számolgatom,találgatom
Vajon hány hetem vagy napom
Van hátra még
Te, fekete ég
Érezd egy percre,szívem keservét.

Egy bizonyos részem, minden nap magához kívánja a halált
De ezernyi álmom van, ami még valóra nem vált
Mihelyst egyre közelebb érzem a magányt
Nem érzek mást, mint borzadályt
Rettegéssel és kétségekkel elfedett homályt.

Síromat látom magam elött
Most van az a perc, amikor a döntés ideje eljött?
Meghaljak és megfutamodásra adjam a fejem?
Vagy kínokkal teli órákkal osszam meg a lelkem?
Csak egy szót hallok szüntelenül; kegyelem.

Különös képek jelennek meg
A lábam alatt a föld is megremeg
Hideg és zord vihar dúl a tengeren
Gondolatok hada suhan el a dermedt szelen
Testem most elszáll vele, s a végzet ölében megpihen.

Feketeség.

Álmodni akartam egy más világról
Mégha tudom,hogy nem valóságos, mégis valami újról szól
Pillanatok alatt álomvilágba zuhantam
S egy fekete világot láttam.
Minden fekete volt
Fekete ég, fekete Hold
Fekete fák, fekete és zord
Fekete kín, fekete boldogság
Fekete völgy és fekete síkság
Ezernyi test hevert mozdulatlanul
Rég holt mind, de fekete ereikböl még most is fekete vér csordul
Az idö, mely rajtuk hagyta pecsétjét, rothadó tetemek sokasága
Fekete álarcok, fekete végtagok, mindnek fekete a csontváza
Fekete gyász, fekete elme
Feketébe öltöztetve, fekete mindanyiuk szeme
Fekete vérük egy patakba ömöl
A feketeség áttörhetetlen és tömör
E patak veszi körbe eme világot
S feketére festi a valóságot
Kivül és belül, velejéig csak feketeség
Fekete szívben, fekete reménység
De nem e világ festi feketére, azt amit a szem lát
A befekedett lélek az, mely rávetiti a létre, fekete sugarát.

Az út.

Mielött utra indulnál, egy pillanatra még megállsz
Töprengés után döntés,s szivedben egy térképet találsz
Megrajzolt utak sora, ezernyi választás
Valahol mégis ott rejtözik a végállomás.
Ha balra indulsz, véres szavakkal tárul eléd a lét
Vérvörös mocsárba esve, elveszted az időd felét.
Ha jobbra indulsz,sejtelmes fák ölelnek át
De ármány fonja körbe az összes ágát.
Ha hátrálsz, régmúlt képek boritják el a szemed
Törött képkeretet alkot a tested.
Ha föld alá indulsz, ugyanolyan szellem leszel
Ki küzdés helyett, gyáván távozott el.
Kevés az idö, fogy a lét
A hajnal is egyszer lecsukja szemét.
Lénye megtörik a nappal beköszöntével.
S nem kiván megragadni semmit a kezével.
Ha előre indulsz, az ismeretlennel találkozol
Ezt tulélheted, ha a múlt probatételeiből táplálkozol.
A sorsod csak benned rejlik
Ha elindulsz,egyszer minden elédtárulkozik.
A végállomást megtalálhatod.
Az álmaidat akkor talán a kezedben tarthatod.
Már nincs idő,hogy egyhelyben állj
Ha arra indulsz....van esélyed,hogy rátalálj.

A megsemmisülés útja.

Lassú szorongó léptek
Borzongó kétségek
Magára hagyott testek
Oly sokan menekülnek.

A lelkek egyre gyűlnek
S a gondolatokba merülnek
Könnyeik patakokba egyesülnek
Sebek, melyek újra feltépődnek.

Álom karjaiba repülnek
Emléleket sorban ölnek
Percek múlásával kihülnek
S mindanyian végleg megsemmisülnek.

Rejtély.

Vörös alkony,véres sötétség
A vándorló lélek megdermedt rég
Mozdulatlanul eszméli a napok múlását
Fénytelen szemekkel nézi a felhők vonulását.

Nappal is csak a sötétséget várja
Hogy azt újra a szívébe zárja
De maga sem tudja rég már
Mégis miaz amire szüntelenül vár.

Csak azt tudja, itt az ő helye
S míg rá nem talál a sorsa, a remény ott van vele
Kezében egy képet szorongatva
Szótlanul hallgat,örök némaságot fogadva.

Kiszinezett képek.

Egy óvatlan pillanat, szüli meg a hamisságot
Mely teljesen megfertőzi a valóságot
Akaratlanul homályosítja el a tudatod
A vele járó következményeket, előre nem tudhatod.

Hiszed, hogy épp ez az amivel nem teszel kárt
Hisz, néha egy kis hamisság nem árt
Attól még nem leszel bűnös és szívtelen
Hogy kiszinezed és folytatod a vonalakat a képeken.

Egyre több szín és vonal jelenik meg a rajzokon
Mely tömegével lóg a faladon
Amik közül egyet-egyet néha leveszel
S, más kezébe teszel.

Kinek a kép látványa, oly mámoros
És észre sem veszi, hogy az valójában nem valóságos
Csak hamis vonalak, ármánnyal elfedett hazugságok
Melyröl azt hiszed;~ennyivel biztosan nem ártok.~

Akaratlanul születnek ezek a képek
A célod az, hogyha mások ránéznek
Azt lássak, hogy azok szépek
S ezáltal, egy pillanatra boldogok legyenek.

De idővel mindegyik túl szinessé válik
És a saját valódi képeden is eluralkodik
A hamisság csapdájába esel
A képekbe, melyeket színezését te kezdted el.

Elveszettség.

Amit tegnap tartottam, azt elejtettem
Amit tegnap tudtam, azt mára elfelejtettem
Az arcomat a kezembe rejtettem
S elnyúltam vele a sötétbe
A mélyen elémtárulkozó kietlenbe.

Mindhalálig.

Csak hallgatok, s te maradj velem amíg lehet
Légy újra végső menedékem
Most álarc van rajtam, zord és hideg
De letépem.

Álarc, melyet régóta áztat a könny
Most megtör a pillanat és a maszk lemállik
Többé nem mérgez meg a közöny
Igéretem még mindig él; mindhalálig.

Bevégzem a sorsom.

Nyitott szemmel nézni a pusztulást, ahogy minden érzelem gyökerestül szakad ki a valóságból és együtt semmisül meg a léttel. Törött képkockák, melyek mámorral töltöték el a szivet,reményre és bizakodásra kényszerítették a testet,hogy még nem jött el az idö, hogy mártírként pusztisa ki lényét a világból, gyáva ha menekülni próbál a sötétség árnyékából. Cafatokra szaggata az érzelem a perceket, de a "esély" fogalma, még buzdította a szellemet.
Keserű vérrel teli mocsárban élve , kínok között vergödve,a menekülés esélytelen lenne.
S ha van még egy cseppnyi vér az ereidben ami még életben tart, amig tudsz lélegezni,s míg végtagjaid képesek a mozdulatra,még érzed hogy élsz. Halálos méregként, fertőznek meg az emlékek, melyeket a sötét kietlen ösvény torkába dobva is ,még mindig kisértenek.
Hatalmába keritenek a hazug szavak, miket épp attól kaptál, kiért az egész tested megremeget, kiért feláldoztad volna az életed, csak hogy egy percre tudd, ő még ott van veled, és szorosan fogja a sebzett szived, hogy megóvjon a kegyetlen mártíroktól, kik darabokat szaggatak ki a lényedből, kik keselyűként cafatokra marták a tested.
De csukja volt az ő fején is, eltakarta valódi hamis arcát, s egy váratlan lépt után ő volt az ki tört hasitott a szivedbe, melynek pengéje még most is fertöz és nem hagy szabaduli a fájó percektől.
Kietlen, sötét utcán kisérte utadat, erösen átkarolta az árnyákodat, úgy szoritott mint azelött senki más,olyan szavakat mondott mit azóta sohaa más.
Legfájóbb és legféltetebb mult képkockáit helyezted a kezébe, hogy mentesen meg tölük, s az ármányként fölédvonuló felhöket oszlassa el fölüled,hogyha egy kicsiny része is a te sziveddel együtt ver, ezt tegye meg.
Dee az árny leple alatt, épp ő volt az ki rádzudította az árt, eloszhatatlan felhők sokasága vonult föléd, melyek bekebelezték az egész lényed, menekülésre nem volt semmi esélyed.
A belátható tiszta ösvény, levetette köntösét, helyébe jéghideg tél költözött, fagyossá dermegdtek és kipusztultak a fák, a múlt szépségei elhamvadtak, minden kihalt és végleg megszünt, ahogy a közös kép is, az együtt megtett lépek az ösvény mámoros útján,mindent magával ragadott a feledés szürke árnya.
Labirintusként fognak körbe az emlékek képkockái, akármerre indulok mindig a kiinduló ponthoz jutok vissza, s ezernyi próbálkozás után rákell jöjjek, innen nincs kiút már soha.
Lassan de biztosan, a saját siromat ásatod meg velem, minden ellenszer elfogyott, csak a magány orvosolja a lelkem, ki a síron túl is kiséri az utamat, amire te már soha nem leszel képes, mert ide te taszitottál, gyülölet és szenvedés szülte könnyek melyeket te marsz a szemembe, s tört eröltetsz a kezembe, hogy saját magam szüntessem meg az érted fájó perceket, hogy végleg bevégezem a sorsomat, s beteljesitsem az életemet.
Utolsó percek, én szerettelek, de ezek a szavak neked semmit sem érnek.
Már nincs visszaút, hát é g v e l e d.

~ha még él benned egy cseppnyi vér,miben az emlékem él.."

Milyen kínokat zokog a vérnek az éjjel
Mire képes még jéggé fagyott szívével
Méreggel fertözött érzelmek
A múlt emlékei, melyek az árnyékkal rejtöznek
Az ész felejteni akar,de a szív remél
Tagadni probál, de a maszk mögött még mindig benne él
Gyötrő kínokkal küzd a lét
Betejesült, mitöl azelött félt.
Útjára engedte azt kit mára álmába zárt
Akit a csendes éjjeleken, Holdtöltekor magához várt.
Megtört a csend, megállt az idő
Ez a múlt képe, melyet nem hordozz a jövő.
Megfakult a kép, megtört az érzelem
Erösebbé s hatalmasabbá vált a félelem
Hogy lesz-e perc, melyben a múlt visszatér
S lényük egy nap ismét egybeér
Mikor a köd, lényük felöl elillan
S a lelkük elött, a másik lénye újra felvillan.
Hisz álcázzák lényük valódi arcát
Hogy eltakarják szenvedésük okát
Újabb és újabb maskara
S ismét egy véres cetli kerül a falra
Napról-napra kegyetlenebb a hiány
Az ajtó képe távolodik, újra halvány
De ha még él benned egy cseppnyi vér
Miben az emlékem még él
Ránts ki a véres valóságból
Mert a sötétség ármánya rámvetiti sugarát a távolból.
Az ész felejtésre kényszerit
De ha szíved még velem dobban és hiszel bennem, légy az ki újra segít.
Minden perccel közelebb vagyok a véghez
Akaratlanul közelitek a felismerhetetlen képhez.
Félek az elvesztéstöl,a kínok között rettegek,
De mégis kikiáltom az éjnek hogy téged kérlek.

VISSZAVÁRLAK...

Zárkába zártad testem, rácsok mögé taszitottad a lelkem,mindent magaddal vittél,s egy szóval se feleltél.
Csak elindulátál,s magad után hagytál,az sem érdekelt hogy a rácsok nyomása alatt összeroskadok, s az érted hulatott véres könnyektöl bármejik percben megfulladok.
Magad mögött hagytál, mint egy gyermek a megunt babáját, ugy eldobtál.
Arcal a porban kellett felismerést nyernem arról hogy számodra mit sem jelentettek a mult percei,vagy ha mégis, ugy érezted,neked jobb elfeledni!
Feledés karjaiba dobtad az emlékem, de én arcodat mostse feledem
Egy életre szoló fogadalom, melyet a rácsok mögül is betartom,mert az irántad érzett érzelem,még nem a végzetem, de nem változott meg,a szivemen még mindig a te neved remeg, mert még szeretlek, még mindig téged szeretlek.
Bábokkal járt gyors tánc,mind egy vékony, mára törött lánc.
A mi táncunk lassú és fényes volt, mint Holdtöltekor az égbolt, de a csillagos ég pokolivá változott s az életünkbe változást hozott, vihar dúlta szét a valót,s a jelen mutatja a mulandót.
Még mindig a ketrec az otthonom, ahol várom hogy szivem örökkre meghalljon, mert érzem nélküled még mindig semmit sem érek,éjjel egyedül még most is félek.
Kicsaltál a fényre, hova azelött nem merészkedtem, erösen átöltél; s fülembe sugtad, nincs mitöl félnem,mert te leszel az ki életem kicsiny de törékeny utján végigvezet,ki társként mindig nyújt egy biztos kezet.
Mára azonban ez csak egy törött álomkép,de az emléked, szivemben még mindig szép.
Álarcal s annélkül is elfogadtam ami vagy,ezerszer kivántam hogy el NE hagyj.
Még most is éjjelenként milliószor orditom az égnek, hogy még VISSZAVÁRLAK,szivem kis rejtekébe zártalak,hogy soha ne felejtselek, érezzem még mindig szüntelenül szeretlek.
De még fáj hogy itthagytál, hogy ketrecbe zártál,hogy szó nélkül eldobtál és egy szót sem szóltál, de még mindig VISSZAVÁRLAK, ha egyszer visszajösz karjaimba zárlak.
Hogy újra érezzem, hogy létezem, hogy érezzem,hogy újra fogod a két kezem.

Átváltozás.

Elátkozott élőholttá válsz
Véres ruhában, egyhelyben álsz
Heges sebek boritják testedet
Méreg pusztitja véredet.

Átváltozásod közeledtét a hajnal mutatja
Hanyatlásod, a másik én sugallja
Kipusztul a lelked,szived cafatokra hullik
A fájdalom mi tested kinozza, egyre erösödik.

Érzed hogy belülröl darabokra szakit
Ellenállásod semmin sem lassit
Átveszi az irányitást, elmédet elboritja a kinszenvedés
Alakod,a hajnal hasadtára, egy ocsmány teremtés.

Törrel hasitod fel a sebeket
Mélyen felvágva az ereket
Hogy a mérget kiüzhesd a testedből
Mielött mindent kiöl a lelkedből.

De már minden hiába
Törött kép hull a véres mocsárba
Kép, melyen a régi éned tekint vissza
Mely mára,a holtak vizét issza.

Elátkozott élöholttá váltál
Véres ruhád lesz örök köntösöd mostmár
Felszakitott heges sebek, vetitik eléd a mivoltodat
Méreg pusztitotta el veled együtt az összes álmodat.