Ne közelits.

Halvány mint a holdsugár

Ködös egy ideje már

Falak árnyékolják

Az ajtókat kulcsra zárják.

Ketrec az otthona

Fakó üvegben rejlik képmása

Lába alatt akadály

Szeme elött sötét homály.

Porral fedett a világ

Elhervadt már a virág

Töröttek a szárnyak

Szétfoszlottak a vágyak.

Angyali csók hízlalja

Bojongó szellem hallja

Lelkét álcázza

Árnyék alázza.

Örök rabszolgatartója a magány

Élete egy elérhetetlen bálvány

Kulcsokat a mélybe dobja

Szívét örökre elzárja.

Minek nevezzelek?

Napjaimat uralod

Kezeimet lefogod

Szívembe növekszel

S egy re nagyobb leszel.

Hangom elnémítod

Elfeledni nem hagyod

Örzöd mélyen

Birtoklod, oly régen.

Vezeted tetteim

Elém tárod emlékeim

Múlttal hasonlítasz

Jelennel bizonyítasz.

Jövőtől remélsz

Folyton bennem élsz

Mész a saját utadon

Nem akarod, hogy elmúljon.

Remélsz és bízol

Növekszel és hízol

Nap,nap után

Csak ne csináld bután.

Falakba ütközöl

Mind egyesével megöl

Felállni nehéz

Könyebb lenne ha ő is visszanéz.

Rohansz amerre látsz

Hiszed hogy rátalálsz

Arra kire vágysz

Kit oly rég vársz.

Reményed néha meghal

Futsz a célnak háttal

De mégis megtorpansz

Most még visszafordulhatsz.

Sírig kisér.

Néha jobb ha fáj

S lelkét eltakarja a homály

Érzéseit ketrecbe zárja

Szüntelenül csak "ŐT" várja.

Otthona egy sötét verem

Melynek mélyén ott rejtőzik az álcázott érzelem

Jelmezt húzott,hogy elbújhasson

Magányosan fekszik egy elhagyott ágyon.

Többet nem fedi fel igaz arcát

Elnémítja örökre hangját

A halál végleg eltakarja szemeit

Nem hagyja többé mozdulni kezeit.

Örök lepel fedi el testét

Ez jelenti élete végét

Csak egy utolsó gondolat

Mi szívében mégis megmarad.

Egy érzés mely sirjába követi

Mit ládába zárva, szívébe temeti

Könnyei a végső pillanatokban zúdulnak arcáról mint az ár

S a föld alatt is csak "Ő" lesz akire vár.

Minden volt-ennyi lett.

Gyülölet szülte könnyek

A pillanat "miért"jén merengek

Kegyetlen most a jelen

Szállok egy sötét szelen.

Átkozás uralja szavam

Eltaszítom saját magam

Csak egy dolog forog körülöttem

Lidérces felhők gyülekeznek fölöttem.

Ölnélek ha tudnálak

A pokol mélyére taszítanálak

Szétfoszlott álmok

Döntés küszöbén állok.

Miértre már nincs válasz

Rég nem vagy biztos támasz

Szavaid már értéktelenek

De mégis egyet sem feledek.

Rájöttem, minden értéktelen

Nem vágyom arra, hogy jobb legyen

Ilyen maradsz, ilyen vagy

Csak az a sok gondolat, mi sosem hagy.

Miértek után újabb kérdések

Melyekre sohasem felelnek

Gondolatokba temetem lelkem

Mint egy nyugtalan,bolyongó szellem.

Érzéseim téged ma elhagynak

Beburkolozó bábbá válnak

Köntösét magára ölti

Életét mától máshol tölti.

Jelmez.

Szemébe nézel és gonoszságot látsz?

Ha szívébe tekintesz semmit sem találsz?

Gondolkoztál már, miért van ez?

Csak a külső jelmez ami igazán jellemez?

Csak egy maskara mely mindent elárul?

S ha leveszi, semmitől sem szabadul?

Nem lehet,hogy mégis más?

Ha szívét kiönti az sem egy vallomás?

S ha arca könnyes az is csak egy álarc?

Mely alatt nem rejtőzik igaz arc?

Ránézel s úgy hiszed belöle semmi se igaz?

De mivan ha mégis az?

Megveted mert más mint te?

Azt ki a múltat még most sem feledte?

Álarca s jelmeze lenne talán a múlt jelképe?

Vagy szerinted ez a valóság sötét,ocsmány szépe?

Játék a végletekig.

Egy érzés, egy gondolat
Mely másoktól fosztogat
Elveszi mindazt ami számít
Nincs senki aki téged megállít.

Kegyetlenül s szivtelenül játszod a játszmát
Számba se veszed a gyötrödő halálát
Lelkét kiszakítod a helyéről
Rég nem tudsz olvasni a szeméből.

Rejtekhelyed a valóságtól ez a játék
Már rég nincs ebben mérték
Makacsan és önfejűen csinálod
Ez már a te megszokott világod.

Felejteni vagy szeretni akarsz?
Magad sem tudod erre a választ
Rohansz egyre gyorsabban a mélyébe
Fürdesz az áldozatnak véres könnyébe.

Álomvilágba és felhőkbe repíted
Megszürkülté válik közben a szíved
Tetteid a végletekig szaladnak
Saját lépéseid semmit sem haladnak.

Ugyan ott maradsz ahonnan indultál
Csak közben sok érzést és lelket elloptál
Mindent saját magadnak csináltál
Majd a játék végén rájösz; egyedül maradtál.

a Macska és a Hold.

Magányosan töltött éjszakák
Minden nap, ugyanazok a megunt maskarák
Mindig az, az eröltetett arc
Egy felvett jelmez,a Hold képét felvevő álarc.

Csendesek és egyformák az éjjelek
Minden éjjelért, reggel halálal fizetek
De ez a sorsom,csak egy álarc mögé bújt Hold vagyok
S csak akkor néznek rám, ha teljes szépségben ragyogok.

Egy hibás kép s máris megvetés jár nekem
Vaknak maradnak és nem látják a másik felem
A sötétség ellep és nem látok ki mögüle
S igy telik el az életem fele.

Mikor nem száll elém sötét sejtelem
Látom, hogy sehol sincs kegyelem
Csak fájdalom és pusztulás.
Kegyetlenség s átkozás.

Nézem azt a sok különböző arcot
S az egymással vivott kegyetlen sok harcot.
Félek tölük, de néha mégis vágyom egy megértő pillantásra
Ki nem hagy maga után csak ugy hátra.

A csillagok sincsenek egyedül
Én mégis magam vagyok szüntelenül.
Régen a boldogság után szenvedés volt a bérem
Azóta unalmas a képem.

Egy éjjel azonban külöset éreztem
Érdekelt , de mégis féltem
Ezután minden éjjel máshogy születtem újra
Vonzott az a különös érzés újra és újra.

Hosszú idő telt el, mire megmutatta valódi arcát
Arra kért, valósitsam meg egy álmát
Vágyik egy társra ki sosem hagyja el
S ha fél és egyedül van, legyen olyan akit ölel.

Megigérte , hogy ha az este beköszönt és újra születek
Nem hagyja majd hogy többé elmenjek
Féltem töle, a lépéseitöl, szavaitól
Vajon megéri-e ha hagyom ,hogy kiszakitson a megszokott világomból.

Minden egyes éjel egyre közelebb éreztem magamhoz.
S érdekelt, hogy a holnap vajon mit hoz
Mára világossá vált s érzem, érte élnem , halnom kell
Ő az ki más mint a többi s ki némasággal is sokat felel.

Igéretek és érzések melyek összekötnek
Melyek sohasem szünnek
Ő az kiért minden este újra felkelek
A Macska kiért élek.


Várom,hogy minden este újra érezzem azt amit az elején éreztem, s amit semmiért nem adnék oda már senkinek sem.
Megszüntek a hazug szavak és a maskarák, helyébe lépett a valóság, mely már nem egy álomvilág.
Egy örök fogadalom mely egy életre összeköt,bizom benne és tudom, késöbb nem kell majd azt mondanom ;
"ö is elhagyott és megszökött".
Ő már a részem, a fontos részem, a Macska akiért élem és akivel élem az életem.

Változás.

Rám borul a sötétség
Elborítja lényemet a keserűség
Egy sötét felhő mely fölém szállott
Nem látok többé szép álmot.

Elvakítanak a gondolatok
Megszállott szörnyeteggé válok
Illuziók és lidércek
Ma magatokkal vihettek.

Már nem érdekel
Megyek magányos szívvel
Összetörve, de erősnek mutatom magam
Ugyse hallja senki a szavam.

Kiket mélyen a szívembe zártam
Ők is elhagytak, magamra maradtam
Sok igéret
Mellyek mára fölszabdalták lelkemet.

Naiv és vak voltam
Hogy bármi örökké tartóra vágytam
A remény ma elveszett
Csak egy marad meg; a fájó érzet.

Bucsúzás.

Mikor olvasod e sorokat

Már nem találsz testemben lelket, csupán összetört romokat

Mostmár nem kell velem törödni

Szavaim szóra se kell méltatni

Érkezik lassú léptekben a lélekvívő

Mi ezen a napon értem is eljő

Az élet másik része vár, mi most a halál

Gyászruhát ölt a holló madár

Kínokkal gyötrödve leveti köntösét

Mostmár lent vagyok a sírban, de oly fájdalmas a köszönés

Ne gyötörd magad, nem te tehetsz róla, nem is senki más

Itt egyedül csak én vagyok a hibás

Nekem nincs már semmim

Nincs senkim, nem sírhatom ki bánatos lelkem senkin

Az emlékek elhalványulnak és vele a fájdalom

Bucsú könnyet ne ejts, mindet utálom

Mint holló madár nyugalomra borul e halálos nap végán

Úgy nyugszom majd én is, sötét sirom mélyén

De ne félj,lélekben nem hagylak el soha

Talán föl sem fogod mi történik velem

Mégis kérlek,utoljára fogd meg mindkét kezem

Megfogtad egy pillanatra és nézd,itt is ragadt

Látod az élet kicsiny,rövid, csak egy pillanat

Érzékeny lelkem volt, túl kemény az élethez

Nem érdekel többé, hogy mások mit gondolnak,mit érznek

Egy nap ugyis örökre eltemetnek,elfelednek

Elmegyek, már többé nem kelek fel

Elsőként töled bucsúzom el.

Látomás és álom.

Fáradtan kelek fel Mégis oly szokatlan ez a reggel
Furcsa érzés námítja el hangom
Szívem összerezzen, de egy gondolatom sem hallom
Lassan, de óvatosan kikelek az ágyból
Határozatlan lépésekkel kimegyek a szobából
Egyre gyorsabban ver a szívem
Menekülnék de nem tehetem
Félek, hisz ez az érzés olyan más
Remélem, hogy ez egy jel, hogy eljött a változás
Egyszer csak meghallok egy hangot
Felordítok;-ki van ott?
Oly ismerős a hangja, de azé nem lehet akire én gondolok
Nem, nem lehet, biztosan csak álmodok
Lépteim felgyorsulnak, sietek a hang felé
A lépcsőn leszaladva, egyre gyorsabban lefelé
Amijen gyorsan leérek abban a pillanatban megtorpanok
Az utolsó lépcsőfokon túl nem futok
Ott állok, szótlanul és némán
Akkor megint hallom; -emlékszel még rám?
Megfordulok és ott áll velem szembe
Hirtelen mintha egy tör hatolna szívembe
Ő az ki régen már, hogy elhagyott
Sok emlék melyeket itt hagyott
Remegek a sok kín között
Még most se hiszem el, hogy visszajött
Olyan valóságos és élethű a képe
Közeledik, de én meghátrálok visszalépve
Szememből könnyek csordulnak
Szüntelenül, míg véressé nem válnak
Furcsán nézz rám és arca elkeseredeztt
Csalódott, mitha nem én lennék az akit keresett
Egy szót se tudok szólni a némaságtól
Valamiért félek a csalódástól
Mikor már érzem, hogy megtudok szólalni
Akkor valami elkezd változni
Jelenléte egyre homályosabb
Szívdobogásom egyre gyorsabb
Bátorságom most ismét a régi
Tudom, nincs mitől félni
Ekkor azonban már nem látom
Akármerre nézek nem találok
-Hova lettél?
-Hova tüntél?
Öszzeroskadom véres szemmel
-Miért mentél megint el?
Elment ismét, itt hagyott örökre
Elhagyván engem és mindent feledve
Gyűlölöm magam, gyáva voltam
Hogy arról amit éreztem nem szóltam
Hisz oly jó volna ha veled lehetnék
Ez az amit mérhetetlenül szeretnék
Szemedbe nézni
És elmondani, nélküled nem tudok élni
De képtelen voltam megtenni
Pedig veled szeretnék lenni
Csak egyszer gyere vissza kérlek
De akkor többé el nem engedlek!

A sors árnyékában.

ha heves kín letaszít a föld sötét mélyébe

rájösz, hogy lent vagy a szenvedés sejtelmes ölébe

hol újra élednek a régi emlékek

halkak és gyötrelmesek lesznek sokszor a léptek

magányosan fekeszel az árnyékba zárva
egyedül telik minden nap, s rájösz, hogy nem vagy más mint egy elhagyott árva

mindenki elhagyott és becsapott

minden remény egy pillanat alatt szétfoszlott

gondolataid azelött nem ismerték a kínt s fájdalmat

mára azonban ezek vették át a hatalmat

fejedbe azóta éj van, éjek éjjele

s az éj kisértetekkel van tele

elmédbe egymást szülik a gondolatok

s egymást tépik szét mint a vadállatok

magadra maradtál, élőholt lettél

szenvedés és reménytelenség mely szüntelenül benned él

lassan de biztosan érzed, hogy elveszel

de ez ellen semmivel sem védekezel

kisértetek és lidércek lepik el lelked

beletörödsz s tudod, ez a te veszted

bolyongó árnnyá válsz

az élettől már semmit sem vársz

halálba vágysz, könnyebb lenne elmenni
de valami visszatart, nem tudod megtenni

kínjaid közt, élőholtként még van szived?

van még akit tudsz szeretni

s akit szüntelenül sem tudsz feledni

sírva nevetsz

de tiszta szívből szeretsz?

ha nehéz is, néha láss

lásd és érezd, hogy van olyan aki nem olyan mint más

s ha rátalálsz, nyisd meg szíved elötte

tedd meg, ne félj, maradj melette

még ha félsz is reménytelenül

akkor is jobb mint egyedül

élned kell, addig amíg van aki szeret

ki talán egy jobb út felé vezet

ha képtelen vagy minderre, hát add fel

ne nézz vissza, menj el

naív és vak vagy, csak egy dolog mi a szemed elött áll?

s az nem mint a halál?

hiába menekülsz, hisz ez a te végzeted

lassan hunyd le mindkét szemed

a holnap még lehet más

egy jobb jövőt hozó látomás

s utad bármerre is vezet

lesz olyan aki biztosan szeret

ki mindent feladna csakis érted

s ki felnyissa szemed, hogy nincs mitől félned
minden árnyat és sejtelmet eloszlat felöled

kínok és szenvedések közepette is ott lesz melletted

ne félj, nyisd hát ki magányos szíved

nézz szembe mindennel, hisz ez a te életed.

Csend.

Nézz rám, de nem szólj semmit
Ugyse hinnék neked mondj bármit
Szembe nézek mindazzal ami rám vár
Mielött az életem lejár
Megtanultam szeretni és gyűlölni
De keserűen és magányban szenvedni
Másokat közel engedni
S egy pillanat alatt elveszíteni

De mára a remény elhalványul

Régi emlékek, mely mind rámborul

Jelenés.

Egy este visszajött

Csak akkor már szellem képébe öltözött

Szívem össze szorult

Szememből könny csordult

Hisz oly közel volt

S mégis oly távol

Láttam jelenlétét

Éreztem érintését

De hangját nem hallottam

Érinteni én őt nem tudtam

Később minden elsötétült

Szememre álom ült

De tudom ő akkor ott volt velem

Tudom nem csalt a szemem.