Vörös alkony,véres sötétség
A vándorló lélek megdermedt rég
Mozdulatlanul eszméli a napok múlását
Fénytelen szemekkel nézi a felhők vonulását.
Nappal is csak a sötétséget várja
Hogy azt újra a szívébe zárja
De maga sem tudja rég már
Mégis miaz amire szüntelenül vár.
Csak azt tudja, itt az ő helye
S míg rá nem talál a sorsa, a remény ott van vele
Kezében egy képet szorongatva
Szótlanul hallgat,örök némaságot fogadva.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése