Bevégzem a sorsom.

Nyitott szemmel nézni a pusztulást, ahogy minden érzelem gyökerestül szakad ki a valóságból és együtt semmisül meg a léttel. Törött képkockák, melyek mámorral töltöték el a szivet,reményre és bizakodásra kényszerítették a testet,hogy még nem jött el az idö, hogy mártírként pusztisa ki lényét a világból, gyáva ha menekülni próbál a sötétség árnyékából. Cafatokra szaggata az érzelem a perceket, de a "esély" fogalma, még buzdította a szellemet.
Keserű vérrel teli mocsárban élve , kínok között vergödve,a menekülés esélytelen lenne.
S ha van még egy cseppnyi vér az ereidben ami még életben tart, amig tudsz lélegezni,s míg végtagjaid képesek a mozdulatra,még érzed hogy élsz. Halálos méregként, fertőznek meg az emlékek, melyeket a sötét kietlen ösvény torkába dobva is ,még mindig kisértenek.
Hatalmába keritenek a hazug szavak, miket épp attól kaptál, kiért az egész tested megremeget, kiért feláldoztad volna az életed, csak hogy egy percre tudd, ő még ott van veled, és szorosan fogja a sebzett szived, hogy megóvjon a kegyetlen mártíroktól, kik darabokat szaggatak ki a lényedből, kik keselyűként cafatokra marták a tested.
De csukja volt az ő fején is, eltakarta valódi hamis arcát, s egy váratlan lépt után ő volt az ki tört hasitott a szivedbe, melynek pengéje még most is fertöz és nem hagy szabaduli a fájó percektől.
Kietlen, sötét utcán kisérte utadat, erösen átkarolta az árnyákodat, úgy szoritott mint azelött senki más,olyan szavakat mondott mit azóta sohaa más.
Legfájóbb és legféltetebb mult képkockáit helyezted a kezébe, hogy mentesen meg tölük, s az ármányként fölédvonuló felhöket oszlassa el fölüled,hogyha egy kicsiny része is a te sziveddel együtt ver, ezt tegye meg.
Dee az árny leple alatt, épp ő volt az ki rádzudította az árt, eloszhatatlan felhők sokasága vonult föléd, melyek bekebelezték az egész lényed, menekülésre nem volt semmi esélyed.
A belátható tiszta ösvény, levetette köntösét, helyébe jéghideg tél költözött, fagyossá dermegdtek és kipusztultak a fák, a múlt szépségei elhamvadtak, minden kihalt és végleg megszünt, ahogy a közös kép is, az együtt megtett lépek az ösvény mámoros útján,mindent magával ragadott a feledés szürke árnya.
Labirintusként fognak körbe az emlékek képkockái, akármerre indulok mindig a kiinduló ponthoz jutok vissza, s ezernyi próbálkozás után rákell jöjjek, innen nincs kiút már soha.
Lassan de biztosan, a saját siromat ásatod meg velem, minden ellenszer elfogyott, csak a magány orvosolja a lelkem, ki a síron túl is kiséri az utamat, amire te már soha nem leszel képes, mert ide te taszitottál, gyülölet és szenvedés szülte könnyek melyeket te marsz a szemembe, s tört eröltetsz a kezembe, hogy saját magam szüntessem meg az érted fájó perceket, hogy végleg bevégezem a sorsomat, s beteljesitsem az életemet.
Utolsó percek, én szerettelek, de ezek a szavak neked semmit sem érnek.
Már nincs visszaút, hát é g v e l e d.