VISSZAVÁRLAK...

Zárkába zártad testem, rácsok mögé taszitottad a lelkem,mindent magaddal vittél,s egy szóval se feleltél.
Csak elindulátál,s magad után hagytál,az sem érdekelt hogy a rácsok nyomása alatt összeroskadok, s az érted hulatott véres könnyektöl bármejik percben megfulladok.
Magad mögött hagytál, mint egy gyermek a megunt babáját, ugy eldobtál.
Arcal a porban kellett felismerést nyernem arról hogy számodra mit sem jelentettek a mult percei,vagy ha mégis, ugy érezted,neked jobb elfeledni!
Feledés karjaiba dobtad az emlékem, de én arcodat mostse feledem
Egy életre szoló fogadalom, melyet a rácsok mögül is betartom,mert az irántad érzett érzelem,még nem a végzetem, de nem változott meg,a szivemen még mindig a te neved remeg, mert még szeretlek, még mindig téged szeretlek.
Bábokkal járt gyors tánc,mind egy vékony, mára törött lánc.
A mi táncunk lassú és fényes volt, mint Holdtöltekor az égbolt, de a csillagos ég pokolivá változott s az életünkbe változást hozott, vihar dúlta szét a valót,s a jelen mutatja a mulandót.
Még mindig a ketrec az otthonom, ahol várom hogy szivem örökkre meghalljon, mert érzem nélküled még mindig semmit sem érek,éjjel egyedül még most is félek.
Kicsaltál a fényre, hova azelött nem merészkedtem, erösen átöltél; s fülembe sugtad, nincs mitöl félnem,mert te leszel az ki életem kicsiny de törékeny utján végigvezet,ki társként mindig nyújt egy biztos kezet.
Mára azonban ez csak egy törött álomkép,de az emléked, szivemben még mindig szép.
Álarcal s annélkül is elfogadtam ami vagy,ezerszer kivántam hogy el NE hagyj.
Még most is éjjelenként milliószor orditom az égnek, hogy még VISSZAVÁRLAK,szivem kis rejtekébe zártalak,hogy soha ne felejtselek, érezzem még mindig szüntelenül szeretlek.
De még fáj hogy itthagytál, hogy ketrecbe zártál,hogy szó nélkül eldobtál és egy szót sem szóltál, de még mindig VISSZAVÁRLAK, ha egyszer visszajösz karjaimba zárlak.
Hogy újra érezzem, hogy létezem, hogy érezzem,hogy újra fogod a két kezem.