VISSZAVÁRLAK...

Zárkába zártad testem, rácsok mögé taszitottad a lelkem,mindent magaddal vittél,s egy szóval se feleltél.
Csak elindulátál,s magad után hagytál,az sem érdekelt hogy a rácsok nyomása alatt összeroskadok, s az érted hulatott véres könnyektöl bármejik percben megfulladok.
Magad mögött hagytál, mint egy gyermek a megunt babáját, ugy eldobtál.
Arcal a porban kellett felismerést nyernem arról hogy számodra mit sem jelentettek a mult percei,vagy ha mégis, ugy érezted,neked jobb elfeledni!
Feledés karjaiba dobtad az emlékem, de én arcodat mostse feledem
Egy életre szoló fogadalom, melyet a rácsok mögül is betartom,mert az irántad érzett érzelem,még nem a végzetem, de nem változott meg,a szivemen még mindig a te neved remeg, mert még szeretlek, még mindig téged szeretlek.
Bábokkal járt gyors tánc,mind egy vékony, mára törött lánc.
A mi táncunk lassú és fényes volt, mint Holdtöltekor az égbolt, de a csillagos ég pokolivá változott s az életünkbe változást hozott, vihar dúlta szét a valót,s a jelen mutatja a mulandót.
Még mindig a ketrec az otthonom, ahol várom hogy szivem örökkre meghalljon, mert érzem nélküled még mindig semmit sem érek,éjjel egyedül még most is félek.
Kicsaltál a fényre, hova azelött nem merészkedtem, erösen átöltél; s fülembe sugtad, nincs mitöl félnem,mert te leszel az ki életem kicsiny de törékeny utján végigvezet,ki társként mindig nyújt egy biztos kezet.
Mára azonban ez csak egy törött álomkép,de az emléked, szivemben még mindig szép.
Álarcal s annélkül is elfogadtam ami vagy,ezerszer kivántam hogy el NE hagyj.
Még most is éjjelenként milliószor orditom az égnek, hogy még VISSZAVÁRLAK,szivem kis rejtekébe zártalak,hogy soha ne felejtselek, érezzem még mindig szüntelenül szeretlek.
De még fáj hogy itthagytál, hogy ketrecbe zártál,hogy szó nélkül eldobtál és egy szót sem szóltál, de még mindig VISSZAVÁRLAK, ha egyszer visszajösz karjaimba zárlak.
Hogy újra érezzem, hogy létezem, hogy érezzem,hogy újra fogod a két kezem.

Átváltozás.

Elátkozott élőholttá válsz
Véres ruhában, egyhelyben álsz
Heges sebek boritják testedet
Méreg pusztitja véredet.

Átváltozásod közeledtét a hajnal mutatja
Hanyatlásod, a másik én sugallja
Kipusztul a lelked,szived cafatokra hullik
A fájdalom mi tested kinozza, egyre erösödik.

Érzed hogy belülröl darabokra szakit
Ellenállásod semmin sem lassit
Átveszi az irányitást, elmédet elboritja a kinszenvedés
Alakod,a hajnal hasadtára, egy ocsmány teremtés.

Törrel hasitod fel a sebeket
Mélyen felvágva az ereket
Hogy a mérget kiüzhesd a testedből
Mielött mindent kiöl a lelkedből.

De már minden hiába
Törött kép hull a véres mocsárba
Kép, melyen a régi éned tekint vissza
Mely mára,a holtak vizét issza.

Elátkozott élöholttá váltál
Véres ruhád lesz örök köntösöd mostmár
Felszakitott heges sebek, vetitik eléd a mivoltodat
Méreg pusztitotta el veled együtt az összes álmodat.

Pusztulás.

Vihar tépázza a valót
Árnyék alázza a haldoklót
Villám hasítja a testét
Véres patak mossa a lelkét.

Tornádóként ragadja el
Tövis szakitja a sebeket fel
Vérárként lepi el az utcákat
Gyökerestől csavarja ki a fekete fákat.

Mindent elpuszít s magával ragad
A fák repedéseiből vér fakad
Sötét felhők, mind alá szállnak
S, a pusztító árral eggyé válnak.

Halottak sikítása morajlik
A valós, a megsemmisülés felé hanyatlik
Nincs esély, hogy egyhelyben állj
Kelj fel a véres valóságból, itt az idő, hogy harcba szállj.

Vagy roskadj össze, s fulladj a véredbe
Ezernyi átkozott lélek költözzön a szívedbe
Soha ne lásd a fényt
Szíved ne ismerje a reményt.

Add fel és vállj eggyé a pusztulással
S szállj tova a halálmadárral
Pokoli kínok között megleled a helyed
Pusztulásod közben, egy percre se csukd be a szemed.

Ne szakadj el...

Ketrecbe zárva, lakatokkal leláncolva
Ködös,porral fedett világba zárva
Fekete falakra festem a szavakat
Miket a lelkek, testembe martak.

Véres sikolyok,eltorzult hangok
Amik mutatják ki vagyok
Ezernyi falal körülzárt világ
Sötét,kegyetlen valóság.

Menekülni próbálok, de nem lehet
Segits,fogdmeg a kezemet
Szakits ki a homályból
Ragadj el az álomvilágból.

Kegyetlen álarcomat elötted levetem
Megmutatom torz,tükörlelkem
Hazugságokat az örvény torkába taszítom
Valós arcomat,ellöted nem takarom.

Csak egy percre fogd meg a kezem
Hogy megmutathassam, mit érez belül a lelkem
Maskara nélküli érzések
Egy óvatlan lépés és eltévedek.

De talpra állok, s utánad megyek
Ha társad nem, de árnyékod örökké leszek
Vagy taszits és szökj el
De a látóhatáron belül, ne tünj el.

Torkom szakadtából orditom a neved
Nem akarom elengedni többé a kezed
Hiányod, lassan de biztosan felemészt cafatokra
Ha elmész, széttörik a szívem darabokra.

Halott Múlt.___Szétfoszlott Álmok

Igéreteid az örvény torkába taszitottad
A sötétség kegyetlen démonaitól nem óvtad
Hagytad, hogy átvegyék a hatalmat
Vérvörösre festetted a hajnalokat.

Vérrel fedett Holdfényes éjjelek
Eltévedt, bolyongó szellemek
Mind a végzet ölébe húznak
Fájdalmas kínoktól nem óvnak.

Hunyd be a szemed egy pillanatra
Emlékezz vissza a régmúltara
Kulcsra zárt ajtó,ládába zárt szív
A megbánás angyala maghoz hív.

Törrel marcangoltad cafatokra a Holdat
Halál torkába taszitottad a közös múltat
Kiégett lámpák,magányos éjjelek
Sírba dobott emlékek.

Emlékezz mennyire fájt
Emlékezz mit igértél
Érezd mennyire fájt
Érezd amitől féltél.

A síron túl is.....EGYÜTT.

Vörös estélyiruha lóg a vállfán

Fekete gyászruha az ágyán

Hosszú haját kontyba köti

Selyem kendöjét, csipke fátyolra cseréli.

Éjfélt üt az óra és az lány elindul

Amint kilép az ajtón, minden elhalkul

Az utca kisértetiessé válik

A rengeteg is gyászoláshoz öltözik.

Kiégett lámpák, reszkető bokrok

Lidérces, túlvilági hangok

Mind kisérik az asszonyt az utján

Ki belép a temető kapuján.

A sirok között bolyongva

Táskáját erősen szorítva

Odalép szerelme sírjához

S, leborul a keresztfához.

Könnyeivel öntözi a koszorúkat

Melyeket nappal hoztak

Friss föld fedi a koporsót

Örök álom ringatja a halandót.

A lány táskájába nyúl

S, a sírra borul

Tört döf mellkasába

Majd ott terem, szerelme karjába.

Homályos kép.

Képed szorongó lelkemben lerajzolom

Reszket, s görcsbe szorul minden tagom

Felidézem a múlt keserves kínjait

S a jelen hiábavaló mozdulatait.

Képed torzként jelenik meg elöttem

Vonásaid rég feledtem

Homályos vonalak sora egyesül

Ami egy pillanat alatt megsemmisül.

"Utolsó pillanatok, bucsú nélküli percek.."

Kihalt utcán bolyongva

Lassú léptekkel haladva

Kiégett lámpák vezetik

Lidérces kisértetek kisérik.

Csak az eső, ami mossa arcát

Véres teste mutatja fájdalmát

Könny már nem fakad szeméből

Mindent kihullajt kezéből.

Csak megy a hangok után

A sötét kietlen utcán

A fény irányába halad

Az éj semmit sem ad.

Visszafordulna, de már késő

Ez a pillanat a végső

Bucsúzna de már nem lehet

Elindult, s számára itt a végzet.

Ezernyi sikoltás hallatszik

Rémült arcok kétségbeesése látszik

Mind az árva körül gyülekeznek

Lábaik vértocsában hevernek.

Ordításukat, zokogásukat az árva nem hallja

Senkit sem lát maga körül, s a tört mellkasába szúrja

Utolsó pillanatok, bucsú nélküli percek

Összetört, síró emberek.

Túl késő volt, hogy megállítsák

Ők voltak, akik ebbe taszították

Az árva kapott egy esélyt

S lénye elérte a fényt.

Torz Tükörmúlt.

Eltorzult képek
Kopott keretek
Sorban lógnak a falon
Berozsdásodott dróton.

Elfakult arcok
Mozdulatlan karok
Múltat ábrázoló ködös illuzió
Ármányos tükörvizíó.

Lepergő régmúlt percek
Visszatérő emlékek
Láncok súllya alatt
Bámulni a halottakat.

Kiket a szív kiölt magából
S nem óvta a haláltól
Törrel vágta ki minden részét
Magában oltotta ki annak életét.

A drót, mint elhalt virág szirom, hull a földre
S vele a kép, összetörve talál a végre
Megsemmisül mind az idökerekével
Kitörlödik minden a feledéssel.

"várlak....újra visszavárlak" [2.]

Menj el.

Bucsúzz el.

Nem tartalak vissza már .

Hiszed,valahol egy jobb hely vár. Hát indulj, de többé megne fordulj, ígyis fáj,hogy elkell engedjelek, ne kínozz mégjobban kérlek.

Döntöttél, ezzel egy csapásra ellöktél. De már megtanultam felállni, s a jövővel szembe szállni.

Egykor ezt veled tettem, mit mára feledni kezdtem.

Mond, minek állsz még mindig itt? A döntésed már úgyis más útra vitt.

Az útra, melyen nekem nincs helyem , a megváltoztató percet keresem, mely ebbe az irányba vezetett ahol nem cserélhetünk szerepet.

Te mész én itt maradok, egy helyben állok és semmit sem haladok.

Eljött a pillanat és te indulsz, könnybe lábad a szemem s bizom,hogy mégis vissza fordulsz.

Ne menj el.

Ne bucsúzz el.

Kínozz inkább de ne hagyj el.

Nem akarlak elengedni.Vissza akarlak tartani, de már nem hallod a hangom, csak mész és távolodsz a kiválasztott utadon, melyre én nem tehetem a lábam, de ha mégis megteszem megszünik alattam...egy árok lép a helyébe, s beleesek a legkietlenebb részébe.

Könnyek kínoznak, a csillagok sorban meghalnak.

Én,Én,Én mondtam, hogy menj el.

Egy hang súgta belülről;"majd nélküle is megleszel"

De nem, mióta elmentél üres és kietlen a táj, s igy minden jobban fáj.

Én akartam, hogy bucsúzz el.

De nem komolyan gondoltam, kérlek hidd el.

Nincs esély,hogy megtaláljalak

Csak egy sorsom van;

VISSZAVÁRJALAK.

"Várlak....újra visszavárlak" [1.]

Jön nap amikor visszavárlak
Lesz perc mikor ismét megtalállak
De most csobban a tótükör hulláma
Inog,széjjelfoszlik az erdő árnya
Tévedt szellem sikítva kiáltoz
Kétségbeesetten várja,hogy a holnap mit hoz
Végső pillanatokban leszáll a holdfényes habokba
Eloszlik a magány, az álomszerű karokba
Távolból szól egy csendes ének
Mintha egy álomvilágról beszélnének
Titkos vágytól áradozik
Hirtelen mégis minden megváltozik
Csennd és sötétség lesz
Az éj mindent elvesz
Szellem,ének,álom,mind eltünik
Egy villanás alatt megszünik
Szivem megállás nélkül reszket
Lelkem emlékszik,érez, s még szeret
Most kell jönnie árnyadnak
Jönnöd kell.Várlak
Újra visszavárlak
Ne félj ha szivem vérzik
Lelkem remeg s fázik
Szemembe csöndes könny hull
Ne félj, majd elcsituls
Mind csak egyet jelent; Várlak.Újra visszavárlak.

"Átcsillan a lámpa fénye a zárt ajtón.."

Bolyongok kint a zord éjben

Az utca már rég kihalt,embertelen

Majd összeesek, de hajszol tovább a gyötrelem

Esőtől,könnyektől nedves az arcom

A hideg szél reszketését hallom

Szivem majd megszakad

Léptem egyre gyorsabban halad.

Átcsillan a lámpa fénye a zárt ajtón

S fölülem valami minden árnyat s felhőt elvon

Mint tőr, nyilal a fény a szivembe

Az ajtó mögött van, rohanok felé fejvesztve

De lépteim megtorpannak

Árokba esek, nem hallanak

S rá kell jönnöm káprázott a szemem

A fény nem valódi, csak szülte a képzeletem.

Mint bentmaradt tövis úgy kinoznak az emlékek

Szivembe éget ezernyi közös percet

Megdermed minden tagom

Az eső és a könnyek ismét mossák arcom

Összetörve, de megyek tovább, bízva

Hogy egyszer eljutok az ajtón túl hozzád, élve vagy halva.

Körforgás.

Leláncolja minden testrészed, ketrecbe rak s lakatokkal lezárja, hogy szabadulni ne tudj.
Menekülnél egy jobb helyre ahol nem ijen kín szenvedés vár, de valami mégis visszatart, mely egy nap hatalmába keritett és akármijen kegyetlen módon bánik veled, akárhány sebet ejt rajtad, te mindet újra és újra bekötöd mintha misem történt volna, s csak a hegek emlékeztetnek vissza azokra a fájó pillanatokra s napokra.Könny mossa arcod, de ha meglátod,hogy jön és a ketrecböl kienged, a láncoktól megfoszt és engedi, hogy vele menj, minden könnycsepped eltünik és mintha egy más világba röpitene, ahol csak akkor jársz ha vele vagy.Egy álomvilág röpiti rád álmait és fényét, s azt akarod ez a pillanat sose múljon el...de tudod elöre, nincs sok időd így a pillanatoknak élsz, azoknak a pillanatoknak amikor a ketrecen kivüli világban élhetsz és amikor vele lehetsz.
De ismét eljön az idő s vissza kerülsz a ketrecbe,a részeddé vált láncok újra rádkerülnek...s,minden folytatódik elölről....................Csak bizol abban, hogy egy nap ez a körforgás megszakad és végleg a ketrecen kivül élheted az életed.

Időkereket MOST!

Elviselem az esöt
A sötét felhöt
A magányos nappalokat
A szétfoszlott árnyakat.

Elviselem a könnyeket
Mik áztatják szivemet
A láncokat melyek menekülni nem hagynak.
A sebeket, a véres hegeket melyek fájdalmasak.

Mégis van oly dolog ami belülröl szétszakit
Éjjelenként egyre jobban elvesziteni valamit
Legkínzóbbak az éjjel percei lettek
Ahogy rég, most megint egyedül megyek.

Hagytam, hogy elsétálj
Kiabáltam volna, hogy;állj
De némává vált a sikolyom
Már magam sem hallom.

Kimondatlan szavak mik belül meg maradnak
Az éj leple alatt már semmit sem súgnak
Véres sikoly,néma csend, mégse hallatszik
Minden megváltozni látszik.

Időkereket MOST!

"Mert csak az akarom, hogy Ö maradjon velem."

Az árnyak közt sétáltam,
S a sötétségben rád találtam,
Rám néztél a távolból,
Hirtelen kiszakadtam a ködös homályból
Nem akarom hogy újra elragadjon,
Hogy minden este a szivem megint meghaljon
Mert csak azt akarom, hogy te maradj velem.

Leszorítom a sebeim, hogy elállítsam
Elállítsam a vérzést,s a kétségbeejtö hangokat ne halljam
De te meghallod a néma sikolyom?
S megérted, hogy a maszkot miért hordom?
Elötted levettem az álruhát
Felfedtem a lelkem igaz arcát
Mert csak azt akarom, hogy te maradj velem

Éjjelenkét a szobám ablakán bámulom a csillagokat
Csönd és magány uralja a pillanatokat
Becsukom a szemem és hatalmába keritenek a gondolatok
Az emlékek,miket feledni sosem fogok.
Ha úgy érezed, hogy eltávolodunk
Menjünk vissza a kezdetekhez ahonnan ide jutottunk
Mert csak azt akarom, hogy te maradj velem.

Vagy tagadj és taszits el
Bucsúzz és menj el
De vidd magaddal azt amit a kezedben tartasz
A ládát és a kulcsát, amiben benne van a válasz
A szivem melyet egynap csak neked adtam
Melybe jó mélyen belevéstem,hogy mit akartam
"Mert csak azt akarom, hogy Ő maradjon velem"